Mikor a könyv megjelent 2013-ban, már akkor felkeltette az
érdeklődésemet a borítója és a róla írt ajánlások, de akkor valahogy kimaradt.
Azóta időnként bele-beleszaladtam egy-egy kritikába a neten, és azt
tapasztaltam, hogy főleg nagyon rossz kritikákat kap, de azért van néhány, ahol
dicsérik és rendkívül fontosnak tartják. Ez a szélsőséges fogadtatás
(is) felkeltette a figyelmemet, úgy éreztem, ideje utánajárni a dolognak –
belevetettem hát magam A patkány évébe.
Nagyon hamar kiderült számomra, hogy nem kell csodálkozni a
kötet fogadtatásán. Az ember gondolkodása alapvetően dobozol, és ha olyasmivel
találkozunk, amit nem tudunk a neki megfelelő címkével ellátott dobozba
beleszuszakolni, akkor kigyullad a vörös lámpa, beep-beep, error, error, és már
fagyunk is lefele, mint a Windows, aztán az újrabootolás vagy segít, vagy nem.
Az efféle lefagyások elkerülésében sokat segíthet szerintem az, ha megpróbálunk
kicsit kimoccanni a komfortzónánkból (ez esetben mondjuk az általunk ismert
irodalmi zsánerek határaiból), és hagyjuk magunkat sodródni; ne akarjuk már az
elején eldönteni, jó lesz-e ez nekünk, hanem inkább majd utólag tekintsünk
vissza rá („Lehetséges, hogy ha benyúlok a fejembe, semmi olyasmit nem találok
odabent, ami ragadós?” [524.]). Emellett persze előny, ha sokféle területen
kalandoztunk már olvasásaink során, és nem ragaszkodunk úgy a műfajhatárokhoz. (A
határok kérdése egyébként rendkívül fontos ebben a szövegben, de erről majd
kicsit később.) Talán elfogadhatóbbá teszi az érvelésemet, ha idézek egy olyan
fickót a témában, akit sokan szeretnek, és aki manapság egy meghatározó
figurája a világirodalomnak ha tetszik nekünk, ha nem:
