Ernest Cline: Ready Player One
Az utóbbi pár év során kiderült, hogy nekem nem szabad
YA-regényeket olvasnom, mert abból semmi jó nem származik, legfeljebb felviszi
a vérnyomásomat, és a végére érve esküdözhetek (megint), hogy soha többet. Szerencsére most nem volt
erre szükség, pedig a könyv által megcélzott korosztályok (azok, akik a ’80-as
években töltötték a kamaszkorukat, és azok, akik most) egyikébe sem tartozom,
épp a kettő között vagyok valahol, ráadásul sosem voltam nagy játékos (őszintén
szólva még kicsi sem). Mikor hallottam róla, még nem tudtam, hogy el fogom-e
olvasni, de aztán a hétvégén nosztalgiaestet tartottunk, ahol előkerült a
mostanában hódító Kung Fury (amihez
David Hasselhoff készítette a True Survivor című promót, amely rövid idő alatt bejárta az internetet), és
kedvem támadt folytatni a tobzódást.
Mert talán ez a legjobb szó erre a könyvre is, a tobzódás. Van itt minden, kérem szépen,
ami szem-szájnak, geeknek ingere, nem is kezdem felsorolni. A szöveg azt
csinálja velünk, amit a szereplők egymással: vizsgáztatja a ’80-as évek
popkultúrájával kapcsolatos lexikális tudásunkat. Helyenként felkelti az
érdeklődésünket bizonyos dolgok iránt, máshol viszont csak oda-odavet valamit, hogy bebizonyítsa, milyen menő, hogy ő ezt tudja. S ha én
is tudom, összekacsint velem. Épp mint James Halliday, az OASIS alkotója (ez gyakorlatilag egy virtuális világ), aki egy grandiózus játék
díjául ajánlja fel örökségét (ami nem kicsi), a játék lényege pedig az, hogy a győztes olyan
tökéletes ismerője legyen Halliday saját rajongása tárgyának, mint ő maga (és
persze Halliday életének is). Halliday attitűdje meglehetősen problémás, több
szempontból is, de ne legyünk ilyen szőrszálhasogatók, egy őrült zseni
határtalan vagyonnal úgyis azt csinál, amit akar, akkor is, ha ezáltal gyakorlatilag az emberiség sorsával játszik.
