A többi néma csend

„(...) arra gondoltam, hogy az olvasás talán valamiféle átok, foglalta össze Fowler. Lehet, hogy jobb, ha az ember a saját fejében marad.” (323. oldal) – írja Dan Simmons Terror című regényében. De van-e garancia, hogy a saját fejünkben biztonságban leszünk? A súlyos kötet története alapján aligha.

William Smyth: HMS Terror az Északi-sarkon, 1837

Bizonyára sokan ismerik többé-kevésbé a Franklin-expedíció történetét. Bevallom, én nem ismertem, de a regény hatására utánaolvastam a dolognak, hogy legyen fogalmam róla, mennyi belőle a beígért „történelem”, illetve mennyi a hozzátoldott horror. A felfedezőút és utólagos hatásainak története már önmagában lebilincselő, de Simmons tett rá még egy lapáttal. Aprólékos, precíz vonásokkal, ám mégis líraian festi meg számunkra az Északi-sark magányos pusztaságát, és rengeteg információt gyűjthetünk be a korabeli hajózásról is. 

Az empátia mint szupererő

Az utóbbi időben igen jó merítést sikerült összehoznom könyvvásárlásaim során. Ezzel a regénnyel is sikerült belenyúlnom a tutiba – rég volt már ennyire jó szériám! Továbbra sem tartom magam sci-fi rajongónak, de azt hiszem, kezdek szépen lassan megtörni ebben a hitemben, mert ez a zsáner remek eszköz, ha ügyesen használják.

Az idő gyermekei egy olvasmányosan és okosan megírt történet az emberről, márpedig engem legjobban az ember érdekel. Nagyon szeretném megérteni a magam menthetetlenül idealista módján, s ebben a próbálkozásban (és beállítottságban) Tchaikovsky kiváló partnernek bizonyul. A sztori és a szerkezet nem újszerű, de ezt az ismerős vázat tartalmas és izgalmas rétegekkel építi tovább. Két fő szálon fut a cselekmény, melyek között egy harmadik is jelen van búvópatakként, hol az egyik, hol a másik szálhoz szegődve, hogy végül mindhárom összeérjen és egybefonódjon. A lakhatatlan Földről menekülő, új otthont kereső emberek és a gyorsan fejlődő pókcivilizáció (ami épp az emberek egy szabotált kísérletének félresikerült gyümölcse) története egyszerre párhuzama és ellentéte egymásnak. A szöveg egyik fix pontja a klasszicista tudós, Holsten, aki többnyire csak szemlélője az eseményeknek, a másik pedig Kern doktor, aki már a terraformálás kezdeteitől jelen van, és igyekszik alakítani is a dolgok menetét, majd testi valója pusztulása után is megőrződik a lenyomata. A pókok világában nincs ilyen egyszemélyes fix pont, ám ők genetikusan hordozzák magukban az őseik tapasztalatát, így minden Portia magában őrzi az összes őt megelőző Portiát. A két faj közti kapcsolat visszatérő mondatok és motívumok segítségével is megjelenik a történet folyamán (pl. a tudás fejlődését az emberek fejezetében törpék vállán egyensúlyozáshoz hasonlítják, míg a pókok ugyanezt a hasonlatot óriásokkal használják, így teljesen átértékelődik a kép), így tart tükröt a szerző az embernek, hiszen a pókok evolúciójában saját kultúránk fejlődésének állomásaira és konfliktusaira ismerhetünk (megjelenik például a közösségek kialakulása, a társadalom külső konfliktusai a hangyákkal vívott háború, és belső konfliktusai a nemi egyenjogúság vagy a vallás kérdéseiben), s reakcióik is rímelnek az emberi reakciókra, persze figyelembe véve bizonyos faji sajátosságokat. Az ember ennek fényében egy ellentmondásos entitás, melynek nagy szüksége van az önismeretre.

Járatlan utakon

A minap megkérdezte tőlem valaki, szeretem-e a fantasyt (érdekes, mindenkinek ez jut eszébe rólam), de ekkor még nem is sejtette, milyen ajtót nyitott ki ezzel az egyszerűnek tűnő kérdéssel. Ha rövidre akarom zárni, azt szoktam mondani, persze. Ha viszont beszédes kedvemben vagyok, hozzáteszem, hogy az olyan fantasyt szeretem, ami kicsit más. 

Most három olyan könyvről gyűjtöttem ide az olvasónaplómat, amely egy kicsit más, mint a fősodor, amin a legtöbbek a fantasyt értik. Egzotikusabb, kevésbé ismert kultúrák folklór- ill. mítoszkincsét dolgozzák fel, mint az angolszász regények többsége, ráadásul olvasmányosak, emészthetőek, szórakoztatóak.

 

Részlet Naomi Novik Rengetegének brit borítójából (forrás)

Játék határok nélkül

Mikor a könyv megjelent 2013-ban, már akkor felkeltette az érdeklődésemet a borítója és a róla írt ajánlások, de akkor valahogy kimaradt. Azóta időnként bele-beleszaladtam egy-egy kritikába a neten, és azt tapasztaltam, hogy főleg nagyon rossz kritikákat kap, de azért van néhány, ahol dicsérik és rendkívül fontosnak tartják. Ez a szélsőséges fogadtatás (is) felkeltette a figyelmemet, úgy éreztem, ideje utánajárni a dolognak – belevetettem hát magam A patkány évébe.

Nagyon hamar kiderült számomra, hogy nem kell csodálkozni a kötet fogadtatásán. Az ember gondolkodása alapvetően dobozol, és ha olyasmivel találkozunk, amit nem tudunk a neki megfelelő címkével ellátott dobozba beleszuszakolni, akkor kigyullad a vörös lámpa, beep-beep, error, error, és már fagyunk is lefele, mint a Windows, aztán az újrabootolás vagy segít, vagy nem. Az efféle lefagyások elkerülésében sokat segíthet szerintem az, ha megpróbálunk kicsit kimoccanni a komfortzónánkból (ez esetben mondjuk az általunk ismert irodalmi zsánerek határaiból), és hagyjuk magunkat sodródni; ne akarjuk már az elején eldönteni, jó lesz-e ez nekünk, hanem inkább majd utólag tekintsünk vissza rá („Lehetséges, hogy ha benyúlok a fejembe, semmi olyasmit nem találok odabent, ami ragadós?” [524.]). Emellett persze előny, ha sokféle területen kalandoztunk már olvasásaink során, és nem ragaszkodunk úgy a műfajhatárokhoz. (A határok kérdése egyébként rendkívül fontos ebben a szövegben, de erről majd kicsit később.) Talán elfogadhatóbbá teszi az érvelésemet, ha idézek egy olyan fickót a témában, akit sokan szeretnek, és aki manapság egy meghatározó figurája a világirodalomnak ha tetszik nekünk, ha nem:

Ó, azok a '80-as évek...

Ernest Cline: Ready Player One

Az utóbbi pár év során kiderült, hogy nekem nem szabad YA-regényeket olvasnom, mert abból semmi jó nem származik, legfeljebb felviszi a vérnyomásomat, és a végére érve esküdözhetek (megint), hogy soha többet. Szerencsére most nem volt erre szükség, pedig a könyv által megcélzott korosztályok (azok, akik a ’80-as években töltötték a kamaszkorukat, és azok, akik most) egyikébe sem tartozom, épp a kettő között vagyok valahol, ráadásul sosem voltam nagy játékos (őszintén szólva még kicsi sem). Mikor hallottam róla, még nem tudtam, hogy el fogom-e olvasni, de aztán a hétvégén nosztalgiaestet tartottunk, ahol előkerült a mostanában hódító Kung Fury (amihez David Hasselhoff készítette a True Survivor című promót, amely rövid idő alatt bejárta az internetet), és kedvem támadt folytatni a tobzódást.

Mert talán ez a legjobb szó erre a könyvre is, a tobzódás. Van itt minden, kérem szépen, ami szem-szájnak, geeknek ingere, nem is kezdem felsorolni. A szöveg azt csinálja velünk, amit a szereplők egymással: vizsgáztatja a ’80-as évek popkultúrájával kapcsolatos lexikális tudásunkat. Helyenként felkelti az érdeklődésünket bizonyos dolgok iránt, máshol viszont csak oda-odavet valamit, hogy bebizonyítsa, milyen menő, hogy ő ezt tudja. S ha én is tudom, összekacsint velem. Épp mint James Halliday, az OASIS alkotója (ez gyakorlatilag egy virtuális világ), aki egy grandiózus játék díjául ajánlja fel örökségét (ami nem kicsi), a játék lényege pedig az, hogy a győztes olyan tökéletes ismerője legyen Halliday saját rajongása tárgyának, mint ő maga (és persze Halliday életének is). Halliday attitűdje meglehetősen problémás, több szempontból is, de ne legyünk ilyen szőrszálhasogatók, egy őrült zseni határtalan vagyonnal úgyis azt csinál, amit akar, akkor is, ha ezáltal gyakorlatilag az emberiség sorsával játszik.

"A halál misztérium, és a temetés titok."

Stephen King: Állattemető

Forrás: moly.hu

A halál tabuja egyidős az emberiséggel, és valószínűleg olyan téma, amelyet sosem fogunk tudni tökéletesen feldolgozni. Az emberiség folyamatosan azon munkálkodik, hogy kikerülhesse, vagy legalább megnyugtató magyarázatot találjon arra, hogy mi is lesz utána. Legtöbbünk bizonyára emlékszik arra a pillanatra, amikor élete során először találkozott úgy a halállal, hogy őt magát is arcul csapta a mulandóság, vagyis amikor először gondolt bele abba, hogy ez a furcsa dolog még ővele is megeshet. Ijesztő gondolat (hiszen gyerekként még mind halhatatlanok vagyunk), mindannyian másképpen próbáljuk feldolgozni, a legtöbben egyszerűen nem foglalkoznak vele, ha nem muszáj.

Nem így persze a horrorírók, akik abból élnek, hogy megpiszkálják bennünk ezt a gondolatot, és ha jól csinálják, akkor akár a személyes terápiánk részévé is válhatnak, hiszen akkor kerülhetünk közel az elfogadáshoz, ha foglalkozunk a problémával. King remekül sorra veszi a különböző típusú emberek halálhoz való hozzáállását: ott van az orvos, aki természetesnek veszi, és nem hisz a halál utáni létben (legalábbis a könyv elején), ott van a feleség, aki abszolút tabuként kezeli egy gyermekkori trauma miatt, s ott van a kislány, aki először szembesül vele és még igenis nagyon kíváncsi rá, satöbbi. Ellie felvilágosítása egyben apjának és anyjának is egyfajta szemléletváltást eredményez, nem is beszélve a körülöttük ható különös erők befolyásáról...

A víz hangjai

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak

(The Enchanted)

Forrás: moly.hu

Az a helyzet, hogy ritkán van rám ilyen hatással könyv, de ilyen esetekben mindig van már valamilyen előérzetem is azzal kapcsolatban, hogy ez most meg fog érinteni. Ebben az esetben is kialakult valamiféle vonzalom már előre, pedig nem sokat tudtam a kötetről, és szándékosan nem is néztem utána sehol se a történetnek, se a szerzőnek. Nem tudtam, mit várjak, csak azt tudtam, hogy nagyon várom, hogy megtörténjen.

Persze ez nem hangzik valami objektíven, elismerem, hogy esélyem sincs kívülről, vagy szakmailag komolyan vehetően értékelni ezt a könyvet, nem is próbálkozom vele. Ezt a blogot is azért indítottam el végül, hogy saját magam számára rögzíthessem az olvasások után kialakult impresszióimat, melyek képlékenyek és többnyire nyitottak. Régóta húzódik már ez a dolog, s úgy látszik, erre a könyvre volt szükségem, hogy elszánjam magam. Mivel megrögzött újraolvasó vagyok, jó lesz majd egy-egy újraolvasás után visszaolvasni a régebbi benyomásaimat, s talán a figyelmem fókuszálásában is segít majd az írás.