...akkor kezdjük újra.

Nem tudom, képes leszek-e valaha rendszeresen írni, de szükségem volna rá, hogy visszatérjen az íráskészségem. Hosszú évek óta nem írtam már semmit, úgyhogy visszatérek ehhez a majdnem elfeledett kis bloghoz, hogy megpróbáljam rávenni magam arra, hogy néha-néha rögzítsek pár gondolatot. Nem azért, hogy bárki is olvassa, első sorban csak saját magamnak.

Az újabb első alkalomhoz egy olyan szöveget választottam, amely szerintem nagyon idevág – nem mást, mint Vellitt Boe álom-utazását Kij Johnsontól. Rögtön szembeötlik, hogy a kisregény Lovecraft hatására született (egészen pontosan a Zarándokút Kadathba című szöveg ihlette), de egy esszenciális dologban eltér tőle: főszereplője, Vellitt Boe egy nő. És nem is akármilyen.

Olvasás közben eszembe jutott egy régi-régi tanóra, amelyen azt tanították nekem, hogy az irodalom egyrészt kollektív, közös ügy, másrészt organikus, folyamatosan fejlődő entitás. Ez a szöveg is jó példa erre: már maga Lovecraft is belecsücsült egy általa tisztelt irodalmi hagyományba, az ő munkássága viszont szinte követhetetlen csápokat növesztett. Nem elég, hogy számos vitatható szerzőiségű szöveg is kapcsolódik a nevéhez, vagy hogy az általa létrehozott Cthulhu-mítosz legnagyobb részét a követői dolgozták ki, a mai napig sokan használják a munkáit alapanyagként – akár tiszteletük jeleként, akár szembenállásuk kifejezéseként. Az utóbbi évek során különösen sok általa (is) ihletett szövegben bővelkedtünk (például Fekete Tom balladája, Odakint sötétebb, The Black Aether, stb.), az egyik legfrissebb ilyen történet a 2017-ben World Fantasy Díjjal kitüntetett Vellitt Boe álom-utazása.