"Ez a lány... én mondom, egyszer még a sírba visz."

"Talán tényleg ő volt a halál. Úgy értem, jó lenne, ha a halál tényleg valaki lenne, nem semmi, nem fájdalom, nem sötétség. És igazán jó lenne, ha a halál valaki olyan lenne, mint Didi. Vicces, barátságos, szép. És talán egy egész kicsit őrült." (141. oldal)

Fantasztikus volt visszacsöppenni Gaiman fejébe. Továbbra is úgy érzem, hogy élete legfontosabb munkája a Sandman-univerzum, melynek egy kevéssé ismert, de annál jobb darabja ez a kötet, összegyűjtve a Halálról szóló történeteket. Talán ő az a figura, aki a legjobban beépült a köztudatba a Sandman-képregényekből: egy Mary Poppins rajongó, kedves gót lány, aki szembemegy a korábbi, megkövesedett halálábrázolásokkal: kasza helyett legfeljebb cilindere és ernyője van, huncutul mosolyog a csontvázvigyor helyett, bohókásan ugrándozik, és amikor kell, megértően hallgat mindenkit. Gaiman a következőt írta róla a Gondolatok a mítoszokról című szövegében: „leveleket kezdtem kapni olvasóktól, akik az én Halál karakteremet használták arra, hogy feldolgozzák szeretteik egyikének halálát, egy feleségét, egy élettársét, egy anyáét, egy gyermekét.” A Gaiman által megalkotott Halál-figura valóban megnyugtató alternatívának tűnik, mert infantilis-bohóckodós viselkedése ellenére sem válik ostobává; nagyon is komolyan veszi az életet, és felhívja a figyelmet annak tünékenységére és értékére.

Az empátia mint szupererő

Az utóbbi időben igen jó merítést sikerült összehoznom könyvvásárlásaim során. Ezzel a regénnyel is sikerült belenyúlnom a tutiba – rég volt már ennyire jó szériám! Továbbra sem tartom magam sci-fi rajongónak, de azt hiszem, kezdek szépen lassan megtörni ebben a hitemben, mert ez a zsáner remek eszköz, ha ügyesen használják.

Az idő gyermekei egy olvasmányosan és okosan megírt történet az emberről, márpedig engem legjobban az ember érdekel. Nagyon szeretném megérteni a magam menthetetlenül idealista módján, s ebben a próbálkozásban (és beállítottságban) Tchaikovsky kiváló partnernek bizonyul. A sztori és a szerkezet nem újszerű, de ezt az ismerős vázat tartalmas és izgalmas rétegekkel építi tovább. Két fő szálon fut a cselekmény, melyek között egy harmadik is jelen van búvópatakként, hol az egyik, hol a másik szálhoz szegődve, hogy végül mindhárom összeérjen és egybefonódjon. A lakhatatlan Földről menekülő, új otthont kereső emberek és a gyorsan fejlődő pókcivilizáció (ami épp az emberek egy szabotált kísérletének félresikerült gyümölcse) története egyszerre párhuzama és ellentéte egymásnak. A szöveg egyik fix pontja a klasszicista tudós, Holsten, aki többnyire csak szemlélője az eseményeknek, a másik pedig Kern doktor, aki már a terraformálás kezdeteitől jelen van, és igyekszik alakítani is a dolgok menetét, majd testi valója pusztulása után is megőrződik a lenyomata. A pókok világában nincs ilyen egyszemélyes fix pont, ám ők genetikusan hordozzák magukban az őseik tapasztalatát, így minden Portia magában őrzi az összes őt megelőző Portiát. A két faj közti kapcsolat visszatérő mondatok és motívumok segítségével is megjelenik a történet folyamán (pl. a tudás fejlődését az emberek fejezetében törpék vállán egyensúlyozáshoz hasonlítják, míg a pókok ugyanezt a hasonlatot óriásokkal használják, így teljesen átértékelődik a kép), így tart tükröt a szerző az embernek, hiszen a pókok evolúciójában saját kultúránk fejlődésének állomásaira és konfliktusaira ismerhetünk (megjelenik például a közösségek kialakulása, a társadalom külső konfliktusai a hangyákkal vívott háború, és belső konfliktusai a nemi egyenjogúság vagy a vallás kérdéseiben), s reakcióik is rímelnek az emberi reakciókra, persze figyelembe véve bizonyos faji sajátosságokat. Az ember ennek fényében egy ellentmondásos entitás, melynek nagy szüksége van az önismeretre.

...akkor kezdjük újra.

Nem tudom, képes leszek-e valaha rendszeresen írni, de szükségem volna rá, hogy visszatérjen az íráskészségem. Hosszú évek óta nem írtam már semmit, úgyhogy visszatérek ehhez a majdnem elfeledett kis bloghoz, hogy megpróbáljam rávenni magam arra, hogy néha-néha rögzítsek pár gondolatot. Nem azért, hogy bárki is olvassa, első sorban csak saját magamnak.

Az újabb első alkalomhoz egy olyan szöveget választottam, amely szerintem nagyon idevág – nem mást, mint Vellitt Boe álom-utazását Kij Johnsontól. Rögtön szembeötlik, hogy a kisregény Lovecraft hatására született (egészen pontosan a Zarándokút Kadathba című szöveg ihlette), de egy esszenciális dologban eltér tőle: főszereplője, Vellitt Boe egy nő. És nem is akármilyen.

Olvasás közben eszembe jutott egy régi-régi tanóra, amelyen azt tanították nekem, hogy az irodalom egyrészt kollektív, közös ügy, másrészt organikus, folyamatosan fejlődő entitás. Ez a szöveg is jó példa erre: már maga Lovecraft is belecsücsült egy általa tisztelt irodalmi hagyományba, az ő munkássága viszont szinte követhetetlen csápokat növesztett. Nem elég, hogy számos vitatható szerzőiségű szöveg is kapcsolódik a nevéhez, vagy hogy az általa létrehozott Cthulhu-mítosz legnagyobb részét a követői dolgozták ki, a mai napig sokan használják a munkáit alapanyagként – akár tiszteletük jeleként, akár szembenállásuk kifejezéseként. Az utóbbi évek során különösen sok általa (is) ihletett szövegben bővelkedtünk (például Fekete Tom balladája, Odakint sötétebb, The Black Aether, stb.), az egyik legfrissebb ilyen történet a 2017-ben World Fantasy Díjjal kitüntetett Vellitt Boe álom-utazása.

Járatlan utakon

A minap megkérdezte tőlem valaki, szeretem-e a fantasyt (érdekes, mindenkinek ez jut eszébe rólam), de ekkor még nem is sejtette, milyen ajtót nyitott ki ezzel az egyszerűnek tűnő kérdéssel. Ha rövidre akarom zárni, azt szoktam mondani, persze. Ha viszont beszédes kedvemben vagyok, hozzáteszem, hogy az olyan fantasyt szeretem, ami kicsit más. 

Most három olyan könyvről gyűjtöttem ide az olvasónaplómat, amely egy kicsit más, mint a fősodor, amin a legtöbbek a fantasyt értik. Egzotikusabb, kevésbé ismert kultúrák folklór- ill. mítoszkincsét dolgozzák fel, mint az angolszász regények többsége, ráadásul olvasmányosak, emészthetőek, szórakoztatóak.

 

Részlet Naomi Novik Rengetegének brit borítójából (forrás)

Egy kis retró fanfiction

 Edgar Allan Poe: Sir Arthur Gordon Pym, a tengerész

William Turner: Hajótörés (1805)

Régen vettem már a kezembe Poe-tól bármit is, pedig boldogult csikókoromban mindennapos program volt.  A közelmúltban azonban újra elővettem, és elhatároztam, hogy a Pym mellé  programra tűzöm két "testvérét" is. Szinte már elfelejtettem, mennyire aprólékosak is Poe leírásai... Persze, a mai embernek, aki a képek világában él, ez a részletesség túlzásnak tűnik, de annak idején, amikor nem volt tévé, internet és minden elérhető felületen óriásplakát, még másképpen kellett aktiválni az ember fantáziáját, főleg, ha az ismeretlenről olvasott. Másrészt viszont külön érdekes ez a részletezés annak fényében, hogy a narrátor többször is hangsúlyozza, mennyire akadályoztatva van a memóriája: bujkálás, ájulások, éhezés, érzelmi sokkok és számos egyéb tényező befolyásolja. A történet jelentős részében nem hiteles tanúja a történéseknek, így hiteles elbeszélővé sem válhat. Szavai mégis már-már mániákus precizitással festik le az eseményeket, bár gyakran jelzi, hogy nem volt megfelelő állapotban.

Játék határok nélkül

Mikor a könyv megjelent 2013-ban, már akkor felkeltette az érdeklődésemet a borítója és a róla írt ajánlások, de akkor valahogy kimaradt. Azóta időnként bele-beleszaladtam egy-egy kritikába a neten, és azt tapasztaltam, hogy főleg nagyon rossz kritikákat kap, de azért van néhány, ahol dicsérik és rendkívül fontosnak tartják. Ez a szélsőséges fogadtatás (is) felkeltette a figyelmemet, úgy éreztem, ideje utánajárni a dolognak – belevetettem hát magam A patkány évébe.

Nagyon hamar kiderült számomra, hogy nem kell csodálkozni a kötet fogadtatásán. Az ember gondolkodása alapvetően dobozol, és ha olyasmivel találkozunk, amit nem tudunk a neki megfelelő címkével ellátott dobozba beleszuszakolni, akkor kigyullad a vörös lámpa, beep-beep, error, error, és már fagyunk is lefele, mint a Windows, aztán az újrabootolás vagy segít, vagy nem. Az efféle lefagyások elkerülésében sokat segíthet szerintem az, ha megpróbálunk kicsit kimoccanni a komfortzónánkból (ez esetben mondjuk az általunk ismert irodalmi zsánerek határaiból), és hagyjuk magunkat sodródni; ne akarjuk már az elején eldönteni, jó lesz-e ez nekünk, hanem inkább majd utólag tekintsünk vissza rá („Lehetséges, hogy ha benyúlok a fejembe, semmi olyasmit nem találok odabent, ami ragadós?” [524.]). Emellett persze előny, ha sokféle területen kalandoztunk már olvasásaink során, és nem ragaszkodunk úgy a műfajhatárokhoz. (A határok kérdése egyébként rendkívül fontos ebben a szövegben, de erről majd kicsit később.) Talán elfogadhatóbbá teszi az érvelésemet, ha idézek egy olyan fickót a témában, akit sokan szeretnek, és aki manapság egy meghatározó figurája a világirodalomnak ha tetszik nekünk, ha nem:

Ó, azok a '80-as évek...

Ernest Cline: Ready Player One

Az utóbbi pár év során kiderült, hogy nekem nem szabad YA-regényeket olvasnom, mert abból semmi jó nem származik, legfeljebb felviszi a vérnyomásomat, és a végére érve esküdözhetek (megint), hogy soha többet. Szerencsére most nem volt erre szükség, pedig a könyv által megcélzott korosztályok (azok, akik a ’80-as években töltötték a kamaszkorukat, és azok, akik most) egyikébe sem tartozom, épp a kettő között vagyok valahol, ráadásul sosem voltam nagy játékos (őszintén szólva még kicsi sem). Mikor hallottam róla, még nem tudtam, hogy el fogom-e olvasni, de aztán a hétvégén nosztalgiaestet tartottunk, ahol előkerült a mostanában hódító Kung Fury (amihez David Hasselhoff készítette a True Survivor című promót, amely rövid idő alatt bejárta az internetet), és kedvem támadt folytatni a tobzódást.

Mert talán ez a legjobb szó erre a könyvre is, a tobzódás. Van itt minden, kérem szépen, ami szem-szájnak, geeknek ingere, nem is kezdem felsorolni. A szöveg azt csinálja velünk, amit a szereplők egymással: vizsgáztatja a ’80-as évek popkultúrájával kapcsolatos lexikális tudásunkat. Helyenként felkelti az érdeklődésünket bizonyos dolgok iránt, máshol viszont csak oda-odavet valamit, hogy bebizonyítsa, milyen menő, hogy ő ezt tudja. S ha én is tudom, összekacsint velem. Épp mint James Halliday, az OASIS alkotója (ez gyakorlatilag egy virtuális világ), aki egy grandiózus játék díjául ajánlja fel örökségét (ami nem kicsi), a játék lényege pedig az, hogy a győztes olyan tökéletes ismerője legyen Halliday saját rajongása tárgyának, mint ő maga (és persze Halliday életének is). Halliday attitűdje meglehetősen problémás, több szempontból is, de ne legyünk ilyen szőrszálhasogatók, egy őrült zseni határtalan vagyonnal úgyis azt csinál, amit akar, akkor is, ha ezáltal gyakorlatilag az emberiség sorsával játszik.