Játék határok nélkül

Mikor a könyv megjelent 2013-ban, már akkor felkeltette az érdeklődésemet a borítója és a róla írt ajánlások, de akkor valahogy kimaradt. Azóta időnként bele-beleszaladtam egy-egy kritikába a neten, és azt tapasztaltam, hogy főleg nagyon rossz kritikákat kap, de azért van néhány, ahol dicsérik és rendkívül fontosnak tartják. Ez a szélsőséges fogadtatás (is) felkeltette a figyelmemet, úgy éreztem, ideje utánajárni a dolognak – belevetettem hát magam A patkány évébe.

Nagyon hamar kiderült számomra, hogy nem kell csodálkozni a kötet fogadtatásán. Az ember gondolkodása alapvetően dobozol, és ha olyasmivel találkozunk, amit nem tudunk a neki megfelelő címkével ellátott dobozba beleszuszakolni, akkor kigyullad a vörös lámpa, beep-beep, error, error, és már fagyunk is lefele, mint a Windows, aztán az újrabootolás vagy segít, vagy nem. Az efféle lefagyások elkerülésében sokat segíthet szerintem az, ha megpróbálunk kicsit kimoccanni a komfortzónánkból (ez esetben mondjuk az általunk ismert irodalmi zsánerek határaiból), és hagyjuk magunkat sodródni; ne akarjuk már az elején eldönteni, jó lesz-e ez nekünk, hanem inkább majd utólag tekintsünk vissza rá („Lehetséges, hogy ha benyúlok a fejembe, semmi olyasmit nem találok odabent, ami ragadós?” [524.]). Emellett persze előny, ha sokféle területen kalandoztunk már olvasásaink során, és nem ragaszkodunk úgy a műfajhatárokhoz. (A határok kérdése egyébként rendkívül fontos ebben a szövegben, de erről majd kicsit később.) Talán elfogadhatóbbá teszi az érvelésemet, ha idézek egy olyan fickót a témában, akit sokan szeretnek, és aki manapság egy meghatározó figurája a világirodalomnak ha tetszik nekünk, ha nem:

Ó, azok a '80-as évek...

Ernest Cline: Ready Player One

Az utóbbi pár év során kiderült, hogy nekem nem szabad YA-regényeket olvasnom, mert abból semmi jó nem származik, legfeljebb felviszi a vérnyomásomat, és a végére érve esküdözhetek (megint), hogy soha többet. Szerencsére most nem volt erre szükség, pedig a könyv által megcélzott korosztályok (azok, akik a ’80-as években töltötték a kamaszkorukat, és azok, akik most) egyikébe sem tartozom, épp a kettő között vagyok valahol, ráadásul sosem voltam nagy játékos (őszintén szólva még kicsi sem). Mikor hallottam róla, még nem tudtam, hogy el fogom-e olvasni, de aztán a hétvégén nosztalgiaestet tartottunk, ahol előkerült a mostanában hódító Kung Fury (amihez David Hasselhoff készítette a True Survivor című promót, amely rövid idő alatt bejárta az internetet), és kedvem támadt folytatni a tobzódást.

Mert talán ez a legjobb szó erre a könyvre is, a tobzódás. Van itt minden, kérem szépen, ami szem-szájnak, geeknek ingere, nem is kezdem felsorolni. A szöveg azt csinálja velünk, amit a szereplők egymással: vizsgáztatja a ’80-as évek popkultúrájával kapcsolatos lexikális tudásunkat. Helyenként felkelti az érdeklődésünket bizonyos dolgok iránt, máshol viszont csak oda-odavet valamit, hogy bebizonyítsa, milyen menő, hogy ő ezt tudja. S ha én is tudom, összekacsint velem. Épp mint James Halliday, az OASIS alkotója (ez gyakorlatilag egy virtuális világ), aki egy grandiózus játék díjául ajánlja fel örökségét (ami nem kicsi), a játék lényege pedig az, hogy a győztes olyan tökéletes ismerője legyen Halliday saját rajongása tárgyának, mint ő maga (és persze Halliday életének is). Halliday attitűdje meglehetősen problémás, több szempontból is, de ne legyünk ilyen szőrszálhasogatók, egy őrült zseni határtalan vagyonnal úgyis azt csinál, amit akar, akkor is, ha ezáltal gyakorlatilag az emberiség sorsával játszik.