"Ez a lány... én mondom, egyszer még a sírba visz."

"Talán tényleg ő volt a halál. Úgy értem, jó lenne, ha a halál tényleg valaki lenne, nem semmi, nem fájdalom, nem sötétség. És igazán jó lenne, ha a halál valaki olyan lenne, mint Didi. Vicces, barátságos, szép. És talán egy egész kicsit őrült." (141. oldal)

Fantasztikus volt visszacsöppenni Gaiman fejébe. Továbbra is úgy érzem, hogy élete legfontosabb munkája a Sandman-univerzum, melynek egy kevéssé ismert, de annál jobb darabja ez a kötet, összegyűjtve a Halálról szóló történeteket. Talán ő az a figura, aki a legjobban beépült a köztudatba a Sandman-képregényekből: egy Mary Poppins rajongó, kedves gót lány, aki szembemegy a korábbi, megkövesedett halálábrázolásokkal: kasza helyett legfeljebb cilindere és ernyője van, huncutul mosolyog a csontvázvigyor helyett, bohókásan ugrándozik, és amikor kell, megértően hallgat mindenkit. Gaiman a következőt írta róla a Gondolatok a mítoszokról című szövegében: „leveleket kezdtem kapni olvasóktól, akik az én Halál karakteremet használták arra, hogy feldolgozzák szeretteik egyikének halálát, egy feleségét, egy élettársét, egy anyáét, egy gyermekét.” A Gaiman által megalkotott Halál-figura valóban megnyugtató alternatívának tűnik, mert infantilis-bohóckodós viselkedése ellenére sem válik ostobává; nagyon is komolyan veszi az életet, és felhívja a figyelmet annak tünékenységére és értékére.