Az empátia mint szupererő

Az utóbbi időben igen jó merítést sikerült összehoznom könyvvásárlásaim során. Ezzel a regénnyel is sikerült belenyúlnom a tutiba – rég volt már ennyire jó szériám! Továbbra sem tartom magam sci-fi rajongónak, de azt hiszem, kezdek szépen lassan megtörni ebben a hitemben, mert ez a zsáner remek eszköz, ha ügyesen használják.

Az idő gyermekei egy olvasmányosan és okosan megírt történet az emberről, márpedig engem legjobban az ember érdekel. Nagyon szeretném megérteni a magam menthetetlenül idealista módján, s ebben a próbálkozásban (és beállítottságban) Tchaikovsky kiváló partnernek bizonyul. A sztori és a szerkezet nem újszerű, de ezt az ismerős vázat tartalmas és izgalmas rétegekkel építi tovább. Két fő szálon fut a cselekmény, melyek között egy harmadik is jelen van búvópatakként, hol az egyik, hol a másik szálhoz szegődve, hogy végül mindhárom összeérjen és egybefonódjon. A lakhatatlan Földről menekülő, új otthont kereső emberek és a gyorsan fejlődő pókcivilizáció (ami épp az emberek egy szabotált kísérletének félresikerült gyümölcse) története egyszerre párhuzama és ellentéte egymásnak. A szöveg egyik fix pontja a klasszicista tudós, Holsten, aki többnyire csak szemlélője az eseményeknek, a másik pedig Kern doktor, aki már a terraformálás kezdeteitől jelen van, és igyekszik alakítani is a dolgok menetét, majd testi valója pusztulása után is megőrződik a lenyomata. A pókok világában nincs ilyen egyszemélyes fix pont, ám ők genetikusan hordozzák magukban az őseik tapasztalatát, így minden Portia magában őrzi az összes őt megelőző Portiát. A két faj közti kapcsolat visszatérő mondatok és motívumok segítségével is megjelenik a történet folyamán (pl. a tudás fejlődését az emberek fejezetében törpék vállán egyensúlyozáshoz hasonlítják, míg a pókok ugyanezt a hasonlatot óriásokkal használják, így teljesen átértékelődik a kép), így tart tükröt a szerző az embernek, hiszen a pókok evolúciójában saját kultúránk fejlődésének állomásaira és konfliktusaira ismerhetünk (megjelenik például a közösségek kialakulása, a társadalom külső konfliktusai a hangyákkal vívott háború, és belső konfliktusai a nemi egyenjogúság vagy a vallás kérdéseiben), s reakcióik is rímelnek az emberi reakciókra, persze figyelembe véve bizonyos faji sajátosságokat. Az ember ennek fényében egy ellentmondásos entitás, melynek nagy szüksége van az önismeretre.

...akkor kezdjük újra.

Nem tudom, képes leszek-e valaha rendszeresen írni, de szükségem volna rá, hogy visszatérjen az íráskészségem. Hosszú évek óta nem írtam már semmit, úgyhogy visszatérek ehhez a majdnem elfeledett kis bloghoz, hogy megpróbáljam rávenni magam arra, hogy néha-néha rögzítsek pár gondolatot. Nem azért, hogy bárki is olvassa, első sorban csak saját magamnak.

Az újabb első alkalomhoz egy olyan szöveget választottam, amely szerintem nagyon idevág – nem mást, mint Vellitt Boe álom-utazását Kij Johnsontól. Rögtön szembeötlik, hogy a kisregény Lovecraft hatására született (egészen pontosan a Zarándokút Kadathba című szöveg ihlette), de egy esszenciális dologban eltér tőle: főszereplője, Vellitt Boe egy nő. És nem is akármilyen.

Olvasás közben eszembe jutott egy régi-régi tanóra, amelyen azt tanították nekem, hogy az irodalom egyrészt kollektív, közös ügy, másrészt organikus, folyamatosan fejlődő entitás. Ez a szöveg is jó példa erre: már maga Lovecraft is belecsücsült egy általa tisztelt irodalmi hagyományba, az ő munkássága viszont szinte követhetetlen csápokat növesztett. Nem elég, hogy számos vitatható szerzőiségű szöveg is kapcsolódik a nevéhez, vagy hogy az általa létrehozott Cthulhu-mítosz legnagyobb részét a követői dolgozták ki, a mai napig sokan használják a munkáit alapanyagként – akár tiszteletük jeleként, akár szembenállásuk kifejezéseként. Az utóbbi évek során különösen sok általa (is) ihletett szövegben bővelkedtünk (például Fekete Tom balladája, Odakint sötétebb, The Black Aether, stb.), az egyik legfrissebb ilyen történet a 2017-ben World Fantasy Díjjal kitüntetett Vellitt Boe álom-utazása.