Az újabb első alkalomhoz egy olyan szöveget választottam,
amely szerintem nagyon idevág – nem mást, mint Vellitt Boe álom-utazását Kij
Johnsontól. Rögtön szembeötlik, hogy a kisregény Lovecraft hatására született
(egészen pontosan a Zarándokút Kadathba című szöveg ihlette), de egy
esszenciális dologban eltér tőle: főszereplője, Vellitt Boe egy nő. És nem is
akármilyen.
Olvasás közben eszembe jutott egy régi-régi tanóra, amelyen
azt tanították nekem, hogy az irodalom egyrészt kollektív, közös ügy, másrészt
organikus, folyamatosan fejlődő entitás. Ez a szöveg is jó példa erre: már maga
Lovecraft is belecsücsült egy általa tisztelt irodalmi hagyományba, az ő
munkássága viszont szinte követhetetlen csápokat növesztett. Nem elég, hogy
számos vitatható szerzőiségű szöveg is kapcsolódik a nevéhez, vagy hogy az
általa létrehozott Cthulhu-mítosz legnagyobb részét a követői dolgozták ki, a
mai napig sokan használják a munkáit alapanyagként – akár tiszteletük jeleként,
akár szembenállásuk kifejezéseként. Az utóbbi évek során különösen sok általa
(is) ihletett szövegben bővelkedtünk (például Fekete Tom balladája, Odakint sötétebb, The Black Aether, stb.), az egyik legfrissebb ilyen történet a 2017-ben
World Fantasy Díjjal kitüntetett Vellitt Boe álom-utazása.
De vajon Johnson a tisztelők vagy a szembenállók táborát
erősíti? Hiszen otthonosan ölti magára Lovecraft jellegzetes, szürreális díszleteit, de
női szemszöget vesz körbe vele. Ebben a gesztusban pedig ott a kritikai él,
hiszen Lovecraft írásai – finoman szólva – nem bővelkednek az erős (vagy az
egyáltalán bármilyen) női karakterekben. Több helyen is reflektál erre a
szöveg, gyakran előjön a női egyenjogúság lehetőségének problémája:
„(…) Ha átmenne ezen a kapun, vajon egy másik valóságban
találná magát? Vajon a nőknek is van álomországuk? Hiába vándorolt annyit, soha
nem találkozott nővel, aki az éber világból jött volna, és nem is hallott ilyen
esetről. Aztán eszébe jutott az avignoni képeslap, amely a Place de
l'Horloge-ot ábrázolta. A tér és a színes, nyári ruhába öltözött nők. A
képeslapon ugyanannyi nő látszott, mint ahány férfi. Lehetséges ez egyáltalán?”
(44. oldal)
Számomra ez a téma különösen érzékeny terület, és manapság,
amikor arra vetemedek, hogy a híreket
olvassam, egyre inkább érzem a fontosságát. Vellitt Boe egy olyan nő, akivel könnyű
azonosulni, hiába van csupa misztikummal díszítve a története. A kötet kezdetén
az Ulthari Női Egyetemen tanít, de fiatalkorában igazi kalandor volt.
Elkötelezett pedagógusként a nyomába ered eltűnt diákjának, aki egy, a valódi
világból származó fiúval szökött meg, s mivel a lány apja tönkreteheti a
kollégiumot, a küldetés sikere sokak sorsára kihat – nem is beszélve a nők
oktatásának helyzetéről. Vándorlásai során felelevenedik és újraértelmeződik a
múltja számos epizódja, miközben jelenlegi önmagát is tudatosan fel kell
építenie. A könyv, ahogyan a címe is sugallja, utazóregény: az utazás kollektív
toposza itt is a megértés és a fejlődés narratívája, egy élő, folyamatosan
formálódó hagyomány része, így olvasás közben nem mindig egyértelmű, hol
végződik a szöveg, és hol kezdődik az olvasó.
A szöveg tehát nemcsak a lovecrafti hagyománnyal lép sikeres párbeszédbe, hanem velünk, olvasókkal is, így az előszövegek ismerete nélkül is érthető és élvezhető. Számomra ez a kisregény jókor volt jó helyen, így valószínűleg jobban tetszett, mint indokolt lenne (hiszen minden érdeme mellett azért hibák is akadnak benne - helyenként elég didaktikus, és a kaland lendülete sem töretlen), és remek alapanyag lenne egy jövendőbeli könyvklubos alkalomra vitaindítónak. Gyorsan és könnyen olvasható, szépen megírt szöveg, ideális alvás előtti olvasgatáshoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése