#kiáltsukazfbetűsszót

Kezdjük mindjárt azzal, hogy feminista vagyok. És nem járok rózsaszínben.

A két dolog persze nem zárja ki egymást, nyugodtan járhatnék abban, ha akarnék, attól még feminista lennék; mégis, a két dolog között (esetemben) van ok-okozati kapcsolat – a döntés szabadsága.

Ez a könyv első sorban azoknak való, akik még nem tudják magukról, hogy feministák – aki már kicsit is beleásta magát a témába, annak sok újdonságot nem fog mondani. Ezért, és persze a félreérthetetlenül tinilányokra szabott dizájn miatt (már ami a magyar kiadást illeti) főleg tizenéves lányoknak ajánlanám az elolvasását.

Vegyesek az érzéseim a kötettel kapcsolatban. A feminizmus témája számomra fontos, hétköznapjaim során gyakran felmerül, rendszeresen folytatok többé-kevésbé produktív vitákat a környezetemmel ennek kapcsán, így azt is fontosnak tartom, hogy a fiatalok is találkozzanak ezzel a témával, hogy minél hamarabb gondolkodhassanak róla, s hogy a kötet címében is sugallt tévhiteket helyre tehessék magukban – hogy a feminizmust ne szitokszóként használják.

A könyv megjelenésének ezért nagyon örültem, még akkor is, mikor megláttam ezt a (szerintem) szörnyű borítót (pedig a jó tálalás kényesebb témák esetében különösen fontos!). Szörnyűnek tartom például azért, mert szerintem helyből kizárja a fiúkat/férfiakat a lehetséges olvasók közül, pedig ez a téma számukra is érdekes. Még nekem is kínos egy ilyen borítójú könyvet elővenni a buszon, olyan komolytalannak, bagatellnek tűnik (egy férfi kollégám ki is röhögött vele – még nem tudja, hogy egy-két szöveget bizony el fogok vele is olvastatni belőle…) De gyakorló feministaként nem hagytam, hogy a kötet külseje elvegye a kedvem a tartalmától, így belevágtam.

"Good Lord. The stories are true."

Hogyan lehet egy majd' hétszáz oldalas történet sűrű? (Hát így.) Craig Thompson Habibi című, Eisner-díjas munkája annyi mindenről szól, hogy nem győzöm emészteni. Dodola és Zam érzelmekkel teli történetét beszéli el, akik egy rabszolgakereskedőnél találkoznak - Dodola, aki maga is gyermek még, magához veszi és megmenti a kis Zamet. Sajátjaként kezdi nevelni, és mindent megtesz, hogy a lehetőségekhez képest boldog és gondtalan gyerekkora legyen, sose kelljen nélkülöznie és ne kerülhessen ismét rabszolgatartók kezébe. Még a testét is feláldozza, hogy legyen mit enniük, de a dolgok egyszer csak kicsúsznak a kezei közül, és szétválasztják őket... De hagyjuk a történetmesélést Thompsonra. Kedvcsinálónak nézzük meg inkább, miről szól a könyv!

A többi néma csend

„(...) arra gondoltam, hogy az olvasás talán valamiféle átok, foglalta össze Fowler. Lehet, hogy jobb, ha az ember a saját fejében marad.” (323. oldal) – írja Dan Simmons Terror című regényében. De van-e garancia, hogy a saját fejünkben biztonságban leszünk? A súlyos kötet története alapján aligha.

William Smyth: HMS Terror az Északi-sarkon, 1837

Bizonyára sokan ismerik többé-kevésbé a Franklin-expedíció történetét. Bevallom, én nem ismertem, de a regény hatására utánaolvastam a dolognak, hogy legyen fogalmam róla, mennyi belőle a beígért „történelem”, illetve mennyi a hozzátoldott horror. A felfedezőút és utólagos hatásainak története már önmagában lebilincselő, de Simmons tett rá még egy lapáttal. Aprólékos, precíz vonásokkal, ám mégis líraian festi meg számunkra az Északi-sark magányos pusztaságát, és rengeteg információt gyűjthetünk be a korabeli hajózásról is. 

"Ez a lány... én mondom, egyszer még a sírba visz."

"Talán tényleg ő volt a halál. Úgy értem, jó lenne, ha a halál tényleg valaki lenne, nem semmi, nem fájdalom, nem sötétség. És igazán jó lenne, ha a halál valaki olyan lenne, mint Didi. Vicces, barátságos, szép. És talán egy egész kicsit őrült." (141. oldal)

Fantasztikus volt visszacsöppenni Gaiman fejébe. Továbbra is úgy érzem, hogy élete legfontosabb munkája a Sandman-univerzum, melynek egy kevéssé ismert, de annál jobb darabja ez a kötet, összegyűjtve a Halálról szóló történeteket. Talán ő az a figura, aki a legjobban beépült a köztudatba a Sandman-képregényekből: egy Mary Poppins rajongó, kedves gót lány, aki szembemegy a korábbi, megkövesedett halálábrázolásokkal: kasza helyett legfeljebb cilindere és ernyője van, huncutul mosolyog a csontvázvigyor helyett, bohókásan ugrándozik, és amikor kell, megértően hallgat mindenkit. Gaiman a következőt írta róla a Gondolatok a mítoszokról című szövegében: „leveleket kezdtem kapni olvasóktól, akik az én Halál karakteremet használták arra, hogy feldolgozzák szeretteik egyikének halálát, egy feleségét, egy élettársét, egy anyáét, egy gyermekét.” A Gaiman által megalkotott Halál-figura valóban megnyugtató alternatívának tűnik, mert infantilis-bohóckodós viselkedése ellenére sem válik ostobává; nagyon is komolyan veszi az életet, és felhívja a figyelmet annak tünékenységére és értékére.

Az empátia mint szupererő

Az utóbbi időben igen jó merítést sikerült összehoznom könyvvásárlásaim során. Ezzel a regénnyel is sikerült belenyúlnom a tutiba – rég volt már ennyire jó szériám! Továbbra sem tartom magam sci-fi rajongónak, de azt hiszem, kezdek szépen lassan megtörni ebben a hitemben, mert ez a zsáner remek eszköz, ha ügyesen használják.

Az idő gyermekei egy olvasmányosan és okosan megírt történet az emberről, márpedig engem legjobban az ember érdekel. Nagyon szeretném megérteni a magam menthetetlenül idealista módján, s ebben a próbálkozásban (és beállítottságban) Tchaikovsky kiváló partnernek bizonyul. A sztori és a szerkezet nem újszerű, de ezt az ismerős vázat tartalmas és izgalmas rétegekkel építi tovább. Két fő szálon fut a cselekmény, melyek között egy harmadik is jelen van búvópatakként, hol az egyik, hol a másik szálhoz szegődve, hogy végül mindhárom összeérjen és egybefonódjon. A lakhatatlan Földről menekülő, új otthont kereső emberek és a gyorsan fejlődő pókcivilizáció (ami épp az emberek egy szabotált kísérletének félresikerült gyümölcse) története egyszerre párhuzama és ellentéte egymásnak. A szöveg egyik fix pontja a klasszicista tudós, Holsten, aki többnyire csak szemlélője az eseményeknek, a másik pedig Kern doktor, aki már a terraformálás kezdeteitől jelen van, és igyekszik alakítani is a dolgok menetét, majd testi valója pusztulása után is megőrződik a lenyomata. A pókok világában nincs ilyen egyszemélyes fix pont, ám ők genetikusan hordozzák magukban az őseik tapasztalatát, így minden Portia magában őrzi az összes őt megelőző Portiát. A két faj közti kapcsolat visszatérő mondatok és motívumok segítségével is megjelenik a történet folyamán (pl. a tudás fejlődését az emberek fejezetében törpék vállán egyensúlyozáshoz hasonlítják, míg a pókok ugyanezt a hasonlatot óriásokkal használják, így teljesen átértékelődik a kép), így tart tükröt a szerző az embernek, hiszen a pókok evolúciójában saját kultúránk fejlődésének állomásaira és konfliktusaira ismerhetünk (megjelenik például a közösségek kialakulása, a társadalom külső konfliktusai a hangyákkal vívott háború, és belső konfliktusai a nemi egyenjogúság vagy a vallás kérdéseiben), s reakcióik is rímelnek az emberi reakciókra, persze figyelembe véve bizonyos faji sajátosságokat. Az ember ennek fényében egy ellentmondásos entitás, melynek nagy szüksége van az önismeretre.

...akkor kezdjük újra.

Nem tudom, képes leszek-e valaha rendszeresen írni, de szükségem volna rá, hogy visszatérjen az íráskészségem. Hosszú évek óta nem írtam már semmit, úgyhogy visszatérek ehhez a majdnem elfeledett kis bloghoz, hogy megpróbáljam rávenni magam arra, hogy néha-néha rögzítsek pár gondolatot. Nem azért, hogy bárki is olvassa, első sorban csak saját magamnak.

Az újabb első alkalomhoz egy olyan szöveget választottam, amely szerintem nagyon idevág – nem mást, mint Vellitt Boe álom-utazását Kij Johnsontól. Rögtön szembeötlik, hogy a kisregény Lovecraft hatására született (egészen pontosan a Zarándokút Kadathba című szöveg ihlette), de egy esszenciális dologban eltér tőle: főszereplője, Vellitt Boe egy nő. És nem is akármilyen.

Olvasás közben eszembe jutott egy régi-régi tanóra, amelyen azt tanították nekem, hogy az irodalom egyrészt kollektív, közös ügy, másrészt organikus, folyamatosan fejlődő entitás. Ez a szöveg is jó példa erre: már maga Lovecraft is belecsücsült egy általa tisztelt irodalmi hagyományba, az ő munkássága viszont szinte követhetetlen csápokat növesztett. Nem elég, hogy számos vitatható szerzőiségű szöveg is kapcsolódik a nevéhez, vagy hogy az általa létrehozott Cthulhu-mítosz legnagyobb részét a követői dolgozták ki, a mai napig sokan használják a munkáit alapanyagként – akár tiszteletük jeleként, akár szembenállásuk kifejezéseként. Az utóbbi évek során különösen sok általa (is) ihletett szövegben bővelkedtünk (például Fekete Tom balladája, Odakint sötétebb, The Black Aether, stb.), az egyik legfrissebb ilyen történet a 2017-ben World Fantasy Díjjal kitüntetett Vellitt Boe álom-utazása.

Járatlan utakon

A minap megkérdezte tőlem valaki, szeretem-e a fantasyt (érdekes, mindenkinek ez jut eszébe rólam), de ekkor még nem is sejtette, milyen ajtót nyitott ki ezzel az egyszerűnek tűnő kérdéssel. Ha rövidre akarom zárni, azt szoktam mondani, persze. Ha viszont beszédes kedvemben vagyok, hozzáteszem, hogy az olyan fantasyt szeretem, ami kicsit más. 

Most három olyan könyvről gyűjtöttem ide az olvasónaplómat, amely egy kicsit más, mint a fősodor, amin a legtöbbek a fantasyt értik. Egzotikusabb, kevésbé ismert kultúrák folklór- ill. mítoszkincsét dolgozzák fel, mint az angolszász regények többsége, ráadásul olvasmányosak, emészthetőek, szórakoztatóak.

 

Részlet Naomi Novik Rengetegének brit borítójából (forrás)