A többi néma csend

„(...) arra gondoltam, hogy az olvasás talán valamiféle átok, foglalta össze Fowler. Lehet, hogy jobb, ha az ember a saját fejében marad.” (323. oldal) – írja Dan Simmons Terror című regényében. De van-e garancia, hogy a saját fejünkben biztonságban leszünk? A súlyos kötet története alapján aligha.

William Smyth: HMS Terror az Északi-sarkon, 1837

Bizonyára sokan ismerik többé-kevésbé a Franklin-expedíció történetét. Bevallom, én nem ismertem, de a regény hatására utánaolvastam a dolognak, hogy legyen fogalmam róla, mennyi belőle a beígért „történelem”, illetve mennyi a hozzátoldott horror. A felfedezőút és utólagos hatásainak története már önmagában lebilincselő, de Simmons tett rá még egy lapáttal. Aprólékos, precíz vonásokkal, ám mégis líraian festi meg számunkra az Északi-sark magányos pusztaságát, és rengeteg információt gyűjthetünk be a korabeli hajózásról is. 


Számos más felfedezőutat és hajós anekdotát is felemleget, melyek segítenek kialakítani a képet az 1800-as évekről. Ehhez társul még a korszak szellemi kultúrájának becsempészése is a Simmonsra oly jellemző intertextualitások segítségével. Az egyik kedvenc részem a Poe-novella által ihletett álarcosbál leírása, mely egyébként dramaturgiailag is kitüntetett pont a szövegben. A regény rövid, váltakozó nézőpontú fejezetekből épül fel, így nem válik monotonná, és jobban azonosulhatunk a szereplőkkel, hiszen többen is fókuszba kerülnek.

Realizmusa eleinte furcsának hatott számomra, hiszen Simmonstól korábban a Hyperioni énekeket olvastam, amelyben sokkal nagyobb szerepet kapott a teremtő képzelet, de már ott is nyilvánvaló volt kutatói szorgalma, melyet ebben a szövegben is megcsillogtat, így ugyanazt a jellegzetesen sűrű, kultúrával, érdekességekkel vastagon tűzdelt prózát kapjuk.

Továbbra is be kell látnom, hogy szeretem a túlírt könyveket – úgy látszik, nálam ez afféle perverzió. Persze voltak olyan szöveghelyek ebben a hétszáz oldalban, amelyeket feszesebbre lehetett volna húzni, de úgy gondolom, a méret és a tempó remekül illusztrálta a történetet. Ezt a többéves, lassú sorvadást és reménytelenséget nem adta volna át hitelesen egy pörgős, feszes regény. Van időnk beleélni magunkat a ropogó jégmezők baljós hangulatába, elmerülni a tudatalattiból feltörő őrületben. Emellett tisztelem és szeretem Simmons alaposságát és türelmét – a regény mögött precíz háttérkutatás látszik mind a Franklin-expedíció, mind pedig az inuitok kultúrája tekintetében, az ismeretlen részeket pedig az írói fantázia tölti ki, természetesen a megszerzett információk feldolgozásával.

Ha valamit mégis kihúznék belőle, az a gyakori ismétlések egy része volna (indokolt a szerepeltetésük, hiszen ilyen terjedelem és szereplőmennyiség mellett ki emlékszik minden részletre pontosan? ugyanakkor mégis soknak éreztem néhol), másrészt pedig talán maga a szörny. Nincs bajom a misztikummal, de ez a történet anélkül is nagyon erős lett volna, hogy egy emberfeletti entitás abuzálja a legénységet – az emberek között sokkal rosszabb is volt holmi hatalmas emberfaló macinál, és a valós gonoszt nem olyan könnyű távolsággal kezelni, mint egy szörnyet. A Franklin-expedíciónak hihetetlen mennyiségű irodalma van, és számos irodalmi, képzőművészeti és mozgóképes alkotás is emléket állít neki, a korabeli (és későbbi) médiavisszhangról nem is beszélve. A kutatások azóta részletesen rekonstruálták, mi történhetett az expedícióval, tehát a cselekmény váza adott volt, és realista eszköztárral is nagyon erős lehetett volna a könyv. Ennek ellenére a „kiszínezett” verzió is élvezetes volt, a végére pedig össze is állt; az eszkimó mitológia, az írói képzelet és Simmons remek dramaturgiai érzéke lebilincselő végeredményt hozott.

Edwin Landseer: Ember tervez, Isten végez (1864)

A másik érdekes hozadéka a könyvnek, hogy ráébresztett, az emberek udvariasabbak, ha egy ilyen veszélyes méretű kötet van a kezemben a metrón. Egészen döbbenetes, mennyire másképpen viselkedtek velem, amíg ezzel a könyvvel mászkáltam. Átadták a helyüket („Ülve jobb olvasni!”), udvariasan előreengedtek, mosolyogtak és miegymás. Persze ez csak kellemes bónusz volt az igazán lebilincselő történet mellé.