Az empátia mint szupererő

Az utóbbi időben igen jó merítést sikerült összehoznom könyvvásárlásaim során. Ezzel a regénnyel is sikerült belenyúlnom a tutiba – rég volt már ennyire jó szériám! Továbbra sem tartom magam sci-fi rajongónak, de azt hiszem, kezdek szépen lassan megtörni ebben a hitemben, mert ez a zsáner remek eszköz, ha ügyesen használják.

Az idő gyermekei egy olvasmányosan és okosan megírt történet az emberről, márpedig engem legjobban az ember érdekel. Nagyon szeretném megérteni a magam menthetetlenül idealista módján, s ebben a próbálkozásban (és beállítottságban) Tchaikovsky kiváló partnernek bizonyul. A sztori és a szerkezet nem újszerű, de ezt az ismerős vázat tartalmas és izgalmas rétegekkel építi tovább. Két fő szálon fut a cselekmény, melyek között egy harmadik is jelen van búvópatakként, hol az egyik, hol a másik szálhoz szegődve, hogy végül mindhárom összeérjen és egybefonódjon. A lakhatatlan Földről menekülő, új otthont kereső emberek és a gyorsan fejlődő pókcivilizáció (ami épp az emberek egy szabotált kísérletének félresikerült gyümölcse) története egyszerre párhuzama és ellentéte egymásnak. A szöveg egyik fix pontja a klasszicista tudós, Holsten, aki többnyire csak szemlélője az eseményeknek, a másik pedig Kern doktor, aki már a terraformálás kezdeteitől jelen van, és igyekszik alakítani is a dolgok menetét, majd testi valója pusztulása után is megőrződik a lenyomata. A pókok világában nincs ilyen egyszemélyes fix pont, ám ők genetikusan hordozzák magukban az őseik tapasztalatát, így minden Portia magában őrzi az összes őt megelőző Portiát. A két faj közti kapcsolat visszatérő mondatok és motívumok segítségével is megjelenik a történet folyamán (pl. a tudás fejlődését az emberek fejezetében törpék vállán egyensúlyozáshoz hasonlítják, míg a pókok ugyanezt a hasonlatot óriásokkal használják, így teljesen átértékelődik a kép), így tart tükröt a szerző az embernek, hiszen a pókok evolúciójában saját kultúránk fejlődésének állomásaira és konfliktusaira ismerhetünk (megjelenik például a közösségek kialakulása, a társadalom külső konfliktusai a hangyákkal vívott háború, és belső konfliktusai a nemi egyenjogúság vagy a vallás kérdéseiben), s reakcióik is rímelnek az emberi reakciókra, persze figyelembe véve bizonyos faji sajátosságokat. Az ember ennek fényében egy ellentmondásos entitás, melynek nagy szüksége van az önismeretre.

Portia labiata

Ennek az önismeretnek jelen esetben a pókcivilizáció az egyik eszköze. A pókok fejezeteiben eleinte felidéződött bennem a gyerekkoromban rajongással figyelt természetfilmek narrációja, így gyorsan kialakult a szimpátia ezekkel a talpraesett kis lényekkel. De ha nem faltam volna annak idején ezeket a filmeket, akkor is felépült volna ez a „baráti” viszony, hiszen Tchaikovsky az orrunknál fogva vezet bennünket jól formált retorikájával, és szerintem akkor is kiváltotta volna belőlem a velük-érzést, ha egyébként rettegnék tőlük. Ez pedig kulcsfontosságú a regény mondanivalója szempontjából: a pókok a legtöbb ember számára visszataszító és/vagy ijesztő, abjektált lények, így különösen nehéz (sőt, elborzasztó) elképzelni őket emberi szintű intelligenciával és kultúrával. Másrészt biológiai felépítésük okán teljesen másképpen érzékelik a világot, más dolgokat helyeznek fókuszukba és teljesen más működésű a kommunikációjuk. Nagyon különböznek tőlünk, így tökéletes megtestesítői a Másiknak. Sokszor éreztem, hogy egy pszichológiai kísérlet szereplője vagyok olvasás közben, és úgy gondolom, hogy a szerző hatásos utat talált az olvasóihoz, amennyiben az volt a célja, hogy elgondolkodtasson minket a megértés fontosságáról: a kiépített szimpátia miatt az olvasó megpróbál azonosulni a pókok másféle látásmódjával, s akaratlanul is feltűnik, hogy ez a bizalmas megértés mennyivel egyszerűbb lehetne olyan lényekkel, akikkel hasonlóbbak vagyunk. Mondjuk, embertársainkkal – pedig a gyakorlat azt mutatja, hogy ez egyáltalán nem olyan egyszerű.

Mindig úgy gondoltam, hogy az egyik legfontosabb képességünk az empátia. A megértésre való törekvés elengedhetetlen a túlélésünkhöz – végső soron ez mozgat minket, hiszen amit megismerünk, afölött lesz valamilyen befolyásunk, erősebb kifejezéssel: hatalmunk. De a megismerés önmagában még kevés, a megértés nélkül nem lehet tökéletes. Persze a tökéletesség utópia, hiszen lehetetlenség a tökéletes megértés (legalábbis én így gondolom, így tapasztalom), de az erre való törekvés akkor is fontos. A hétköznapi, szürke kis életemben is látom nap mint nap, mekkora erő rejlik ebben a törekvésben. Persze tapasztalom azt is, hogy ez gyakran hihetetlenül nehéz, de a pókokkal szólva: megéri. Ez a törekvés követeli bennem azt is, hogy olvassak és olvassak, könyveket és embereket, ismerjek meg minél több nézőpontot és összefüggést, olyanokat is, amelyeket a valóságban nem lenne lehetőségem, és az így szerzett „tapasztalatokat” kamatoztathassam az életem során, többnyire az emberi kapcsolataimban, vagy saját magammal szemben (hiszen saját magamat megérteni is nehéz). Ha lehetőségem lenne beoltani az emberiséget az empátia vírusával, gondolkodás nélkül megtenném, szabad akarat ide vagy oda. Megéri.