#kiáltsukazfbetűsszót

Kezdjük mindjárt azzal, hogy feminista vagyok. És nem járok rózsaszínben.

A két dolog persze nem zárja ki egymást, nyugodtan járhatnék abban, ha akarnék, attól még feminista lennék; mégis, a két dolog között (esetemben) van ok-okozati kapcsolat – a döntés szabadsága.

Ez a könyv első sorban azoknak való, akik még nem tudják magukról, hogy feministák – aki már kicsit is beleásta magát a témába, annak sok újdonságot nem fog mondani. Ezért, és persze a félreérthetetlenül tinilányokra szabott dizájn miatt (már ami a magyar kiadást illeti) főleg tizenéves lányoknak ajánlanám az elolvasását.

Vegyesek az érzéseim a kötettel kapcsolatban. A feminizmus témája számomra fontos, hétköznapjaim során gyakran felmerül, rendszeresen folytatok többé-kevésbé produktív vitákat a környezetemmel ennek kapcsán, így azt is fontosnak tartom, hogy a fiatalok is találkozzanak ezzel a témával, hogy minél hamarabb gondolkodhassanak róla, s hogy a kötet címében is sugallt tévhiteket helyre tehessék magukban – hogy a feminizmust ne szitokszóként használják.

A könyv megjelenésének ezért nagyon örültem, még akkor is, mikor megláttam ezt a (szerintem) szörnyű borítót (pedig a jó tálalás kényesebb témák esetében különösen fontos!). Szörnyűnek tartom például azért, mert szerintem helyből kizárja a fiúkat/férfiakat a lehetséges olvasók közül, pedig ez a téma számukra is érdekes. Még nekem is kínos egy ilyen borítójú könyvet elővenni a buszon, olyan komolytalannak, bagatellnek tűnik (egy férfi kollégám ki is röhögött vele – még nem tudja, hogy egy-két szöveget bizony el fogok vele is olvastatni belőle…) De gyakorló feministaként nem hagytam, hogy a kötet külseje elvegye a kedvem a tartalmától, így belevágtam.




A kötet szerkezete öt szakaszon keresztül épít fel egy ívet (Reveláció, Harag, Öröm, Cselekvés, Oktatás), s beiktat Egy szusszanásnyi költészetet is középtájon. Ez a felépítés illusztrálja mind a feminista mozgalom, mind az egyéni feministává válás folyamatát, így jó szervezőelvnek tartom, bár nem minden szöveg sorolható be egyértelműen egy-egy szakaszba (ami nem baj, sőt természetes). A szövegek grafikai megjelenítése azonban kiverte nálam a biztosítékot: tele van csupa nagybetűs kiemelésekkel, gyakran rögtön egymás után kétszer hangzik el egy mondat, máskor csak nagybetűvel, megint máskor oldalakkal később jön elő a nagybetűs változat, de nem mindig egyező fordításban. Azt az érzetet keltette bennem ez a szétszabdalt, darabos szövegtest, hogy a szerkesztő nem nézi ki az olvasóból, hogy képes odafigyelni az amúgy sem hosszú szövegekre, ezért szinte minden lapozáskor a képébe ordít valami hangzatosabb mondatot (mint egy sztereotip, transzparensét lengető, radikális feminista). Ettől a szövegképtől blogokon, hírportálokon is rosszul vagyok, de egy könyvben különösen zavaró volt. A könyv egyik fontos üzenete, hogy gondolkodj kritikusan, és ne hagyd, hogy mások szabják meg, mit akarsz, mit gondolsz – erre fogja, és óriás betűkkel az arcodba tolja a tanulságot. Ellentmondást érzek ebben, de lehet, hogy csak öreg vagyok.

Scarlett Curtis 

De még nem is ejtettem szót a lényegről, a szövegekről! Nos, itt sem minden fenékig tejfel (kezdve a rengeteg hibával, elgépeléssel). A könyv nagyot vállal azzal, hogy sok különböző kultúrából és élethelyzetből emel be nézőpontokat, ez a törekvés pedig lényeges, még akkor is, ha emiatt sok olyan szöveg is bekerül, amelyen látszik, hogy nem profi író tollából származik, de lelkes és őszinte, így hatásos. Kerültek azonban közéjük olyan szövegek is, amelyek alighogy elkezdődtek, már véget is értek, és nem jutottak el odáig, hogy bármiféle hatást tudjanak kiváltani – olyanok voltak, mint egy nemszeretem házi feladat, amin túl kell esni, és kész, vagy mint egy bevezető bekezdés, aminek a folytatását megette a kutya. Szerencsére voltak olyan szövegek is, amelyek okosan és jól vannak összerakva, és ilyen kis terjedelemben is képesek voltak átadni valamit. Tetszett a szövegek sokfélesége és személyessége – vers, esszé, lista, kiáltvány, fiktív napló egyaránt van köztük –, és örültem neki, hogy a végén helyet kapott Claire Horn szövege, A feminista gondolkodás rövid története is, amely valóban nagyon röviden, de mégis informatívan tekinti át a feminizmus történetét, így ad egy kis fogódzót, kiindulási pontot azoknak, akik most ismerkednek a feminizmussal, kontextust ad néhány fogalomnak és folyamatnak, amelyre a többi szöveg utalt a korábbiakban. Jó ötletnek tartottam azt is, hogy magyar szerzők is írtak néhány szöveget a kötetbe – minden fejezetbe került legalább egy magyar szöveg is. Amellett, hogy számos, általunk kevéssé ismert élethelyzet megjelenik a könyvben, hogy szélesítsük ismereteink spektrumát, a magyar szerzők segítségével az „otthonos” közegünk problémái is teret nyernek.

A sokszínűség ünneplése közepette is maradt bennem hiányérzet: érdekes lett volna férfi nézőpontot is beemelni a kötetbe – hogyan éli meg egy férfi a feminizmust? Hogyan ismerte fel, hogy számára is fontos? Tudom, hogy ezek „történetek nőktől nőknek”, de ha már az az egyik alapvetésünk, hogy nő és férfi egyenlő, de nem egyforma, akkor miért ne hallassák a férfiak is a hangjukat?

Az értékelésemből is látszik, hogy még nem jutottam dűlőre ezzel a könyvvel. Elég gyorsan elolvastam (és az értékelést is gyorsan írtam meg), így a véleményem még képlékeny. Gondolkodnom és beszélnem kell még róla, hogy határozottabban tudjak állást foglalni, őszintén tudom-e ajánlani az elolvasását. Pillanatnyilag azt gondolom, hogy az olvasók vannak olyan okosak, hogy kiválogassák maguknak a számos megközelítés közül a számukra érdekesebb, értékesebb gondolatokat, és felhasználják őket, ha elindulnak a feminizmus útján – vagy épp ösztönözni szeretnének valakit, hogy tegyen így.