Járatlan utakon

A minap megkérdezte tőlem valaki, szeretem-e a fantasyt (érdekes, mindenkinek ez jut eszébe rólam), de ekkor még nem is sejtette, milyen ajtót nyitott ki ezzel az egyszerűnek tűnő kérdéssel. Ha rövidre akarom zárni, azt szoktam mondani, persze. Ha viszont beszédes kedvemben vagyok, hozzáteszem, hogy az olyan fantasyt szeretem, ami kicsit más. 

Most három olyan könyvről gyűjtöttem ide az olvasónaplómat, amely egy kicsit más, mint a fősodor, amin a legtöbbek a fantasyt értik. Egzotikusabb, kevésbé ismert kultúrák folklór- ill. mítoszkincsét dolgozzák fel, mint az angolszász regények többsége, ráadásul olvasmányosak, emészthetőek, szórakoztatóak.

 

Részlet Naomi Novik Rengetegének brit borítójából (forrás)

Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Már jópár éve, hogy felfedeztem magamnak Kivirähk írásait, kezdve az Ördöngös időkkel, folytatva pár novellával (a gyerekkönyveit még nem tűztem napirendre). Rögtön megfogott az a természetes, kissé nyers és nagyon humoros beszédmód, amellyel feltálalja az észt mítoszok/folklór elemeit a számunkra úgy, hogy közben aktualizálja is azokat. A szövegei nincsenek túlbonyolítva, érdekességüket részben az „egzotikumuk” adja, hiszen az észt kultúrtörténet igen ritkán szivárog csak be angolszász kultúrán szocializálódott mindennapjainkba. Számunkra pedig azért (is) érdekes, mert a saját, nagyrészt elveszett mitológiánk egy tőről fakadt ezzel a hagyománnyal, így helyenként otthonosnak érezzük. Nem is beszélve a melankolikus-groteszk atmoszféráról, amely jellegzetes hangulatot ad a szövegnek a nyerseségével kiegészülve. Le sem tagadhatnánk, hogy rokon népek vagyunk. 

A könyv egyszerre modern, gyakorlatilag mágikus realizmus, ugyanakkor hagyományos, mint egy népmese: a világának természetes részét alkotja a kígyónyelv ismerete, a farkasfejés, a medvékkel való házasodás. Témája pedig a régi és az új harca – a kereszténység divatos eszméjének terjedésével az emberek eltompulnak a régi világ praktikus hagyományai felé, s egy új rendben próbálnak boldogulni. A néhány „megrekedt” ember pedig hiába küzd, nem többek itt ragadt fosszíliáknál. Pedig micsoda világ az, amelyet védenek! Beszélő kígyók, röpképes emberek, s Észak Sárkánya! Ugyanaz a mítoszvesztés (s kultúravesztés) történik meg, amely annak idején a magyarokkal is megtörtént a kereszténység felvételekor – valamit valamiért. A régi világ képviselői pontosan tudják, hogy mindennek ára van – a túlélésnek is. Ez a téma persze most, a globalizáció világában ismét nagyon aktuálissá válik.

Csak ajánlani tudom az elolvasását, mert egyszerre szokványos és különleges történet: ha valami ismerősre vágysz, azért, ha pedig némi változatosságra, akkor azért.

Naomi Novik: Rengeteg

A szláv és magyar folklór és népmesekincs egymás rokona: nem véletlen, hiszen régóta élünk egymás mellett, illetve hasonló kulturális paradigmaváltáson mentünk keresztül annak idején, amikor felvettük a kereszténységet. Mitológiánk elveszett, de a népi folklór bizonyos elemeket „átmentett” a századokon, összemosva a keresztény hagyománnyal. Ennek a két dolognak köszönhetően sok hasonló elem található a két korpuszban – ezt a Rengeteg olvasása közben is észrevehetjük.

Ezért van az, hogy a Rengeteg világa is ismerős és otthonos, könnyen érthető egy magyar olvasónak. A Magyar népmesék rajzfilmsorozaton vagy népmese gyűjteményeken szocializálódott olvasó sok analógiát felfedez a motívumkészlet, a karakterek és a szerkezet terén is. Sokan felróják, hogy nem elég mélyek és kidolgozottak a karakterek – de ebben is csak a népmesei hagyományt követi: archetipikus figurái vannak, könnyen értelmezhető sablonok. Persze egy több száz oldalas regénybe ennél több kell, hiszen sokkal hosszabb ideig tart végigkövetni a történetet; szerencsére Novik a népmesei egyszerűségnél azért (valamivel) továbbmegy.

Amiben nagyon erős ez a regény, az a hangulatteremtés: az erdő leírása és a varázslások érzéki ábrázolása elviszi a hátán az egészet. Ha a sztorinak vannak is hiányosságai (a végére kerül bele pár furcsa bukfenc), ezek miatt akkor is élvezet olvasni. A mágia kapcsán mesterien építi fel Agnyeska és Sarkan között a szexuális feszültséget, amit sajnos a végére kihasználatlan marad, szexjelenet ide vagy oda.

Összességében tetszett a könyv, egy jó kísérlet lehet arra, hogyan kell átmenteni régi kulturális kincseket a modernbe (mint az ősi mitológiát a kereszténybe annak idején). Persze vannak hiányosságai, kell még csiszolni rajta, és inkább csak egzotikumnak használta a szláv mondakincset, de ez is valami. Arról nem is beszélve, mennyire jó néha elszakadni az angolszász kultúrából táplálkozó szövegektől. A fentebb bemutatott Kivirähk-kötetet is megidézte bennem ennek kapcsán, amely hasonló problémát mutat be, csak más perspektívából (nyersebben, cukor nélkül).

Helene Wecker: A gólem és a dzsinn

Ez a kötet több szempontból is a kedvemre való. Először is: nem siet. Nem a cselekmény áll a központban, a ritmusa lassú, szépen, komótosan bontakoznak ki a dolgok, nincsenek kényszeres akciójelenetek minden lapozásnál. Ez egy szemlélődő könyv, amelybe könnyű belemerülni – így segít lassítani és megmozgatni az empátiánkat, amelyre szükségünk is lesz, ha élvezni és értelmezni akarjuk a szöveget.

Másodszor: nekem való a témaválasztás. No nem kifejezetten a feltálalt kultúrák egzotikuma miatt, hanem sokkal inkább azért, amit ezzel a díszlettel körbejár. Az identitáskeresés és a szabadság a két kulcsszó, amely mentén értelmezni tudom magamban a szöveget. Az identitás megjelenik mikro- és makroszinten is: az örökölt kulturális emlékezet határoz meg minket, vagy a saját választásaink? Az jelenti-e a szabadságot, ha magunk dönthetünk, vagy az, ha felszabadulunk a döntések alól? Létezik-e szabad döntés egyáltalán, vagy az egész csak illúzió, hiszen a természetünk és az örökségünk is fogva tart minket? Amerika tökéletes terep ezekhez a kérdésekhez, mondhatni, klisé mind a kulturális identitás, mind a szabadság szempontjából. De elgondolkodhatunk a bevándorlással kapcsolatban is, vagy akár a nemi szerepek kérdéséről (bár nem tartalmaz túl újszerű gondolatokat, de ez is fontos darabkája az identitásnak, így nem mehet el mellette szótlanul).

Harmadszor: nem válaszol meg minden felmerülő kérdést, de nem is hátrál ki bosszantóan. Meghagyja nekünk a lehetőséget, hogy gondolkodjunk, ha akarunk.

És végül: aranyos volt, szépen megírt, és nem fekszi meg az ember gyomrát. Mer az lenni, ami: egy szórakoztató könyv. De szerencsére tudja, hogy ez nem jelenti azt, hogy butának kell lennie.

(Folyt. köv.)