Egy kis retró fanfiction

 Edgar Allan Poe: Sir Arthur Gordon Pym, a tengerész

William Turner: Hajótörés (1805)

Régen vettem már a kezembe Poe-tól bármit is, pedig boldogult csikókoromban mindennapos program volt.  A közelmúltban azonban újra elővettem, és elhatároztam, hogy a Pym mellé  programra tűzöm két "testvérét" is. Szinte már elfelejtettem, mennyire aprólékosak is Poe leírásai... Persze, a mai embernek, aki a képek világában él, ez a részletesség túlzásnak tűnik, de annak idején, amikor nem volt tévé, internet és minden elérhető felületen óriásplakát, még másképpen kellett aktiválni az ember fantáziáját, főleg, ha az ismeretlenről olvasott. Másrészt viszont külön érdekes ez a részletezés annak fényében, hogy a narrátor többször is hangsúlyozza, mennyire akadályoztatva van a memóriája: bujkálás, ájulások, éhezés, érzelmi sokkok és számos egyéb tényező befolyásolja. A történet jelentős részében nem hiteles tanúja a történéseknek, így hiteles elbeszélővé sem válhat. Szavai mégis már-már mániákus precizitással festik le az eseményeket, bár gyakran jelzi, hogy nem volt megfelelő állapotban.

A. D. McCormick illusztrációja (1898)

 A regény egyrészt szépen illeszkedik a pikareszk-hagyományba, másrészt tipikusan, tagadhatatlanul Poe-szöveg: a kalandos utazóregény nem csak nyomokban tartalmaz testi-lelki kínokat, pszichologizálást, és persze egy cseppnyi misztikumot is a végére (a lezárása elég megosztó, nekem személy szerint tetszett, elvégre nyitva hagyja számunkra, hogy ez egyfajta halál-látomás, vagy pedig csak most kezdődik az igazi kaland…) Remekül meglovagolja például az elterjedtebb fóbiákat, különösen a klausztrofóbiát – a bezártság érzése gyakorlatilag végigkíséri a szöveget, hiszen rendkívül kicsi mozgástere van a szereplőknek, hiába jut el olyan ismeretlen helyekre, amelyekről a legtöbb ember csak álmodhat. Először egy ládában lakik, aztán egy roncson, később pedig egy csónakra korlátozódik az élettere. Persze közben néha kinyílik a világ és akár egy egész hajón vagy szigeten is mozoghat… A fóbia mellett megjelennek az extrém körülmények okozta kínok is, főleg az éhezés játszik komoly szerepet, hiszen emiatt emeli be az egyik legvisszataszítóbbnak tartott, abjektált motívumot: a kannibalizmust, amely félelmet és undort keltő mivolta ellenére is izgatóan bujkál a legtöbb ember agyának holt terében.

Ha el tudjuk fogadni a szöveg korát (és az ezzel járó bőbeszédűséget), akkor kifejezetten érdekes olvasmány. Nemcsak a történet méltó a figyelemre, de maguk a leírások is érdekesek, főleg a kitalált része. Mai ismereteink mellé helyezve voltak vicces pillanatok a déli sark környékének elképzelt leírásában, ugyanakkor izgalmas volt látni, hogyan is gondolta ezt Poe. A réteges, szivárványos víztől kezdve a fiktív állatokon keresztül a végső látomásig minden elem megérne egy misét (vagy mesét). Az előszó és a jegyzetek pedig újabb lehetőségeket és értelmezési rétegeket kínálnak fel- érdemes megnézni például David Lupton illusztrációit. Gyertyafény és teknőshús mellett olvasva ajánlom. 

Nem csak képzőművészeket ihletett meg ez a történet: a titokzatos befejezés több írót is ösztönzött arra, hogy megírja a folytatást, vagy átértelmezze, kiegészítse Poe elbeszélését. Most a két legismertebbet fogom megemlíteni, Lovecraftot és Vernét.  

 H. P. Lovecraft: Az őrület hegyei

A szöveg nem csupán Poe regényének folytatása és parafrázisa, hanem saját jogán is izgalmas szöveg. Egyik meghatározó eleme az intertextualitás (és intermedialitás) folyamatos használata: megidéz külső szövegeket, fiktív (ill. Lovecraft által létrehozott) szövegeket és más művészeti alkotásokat is (Nicholas Roerich festményeit többször is emlegetik). A játékba hozott korpusz ismerete nélkül is élvezhető a novella, de plusz értelmezési rétegeket jelent, ha ezeket is hozzávesszük.

A Poe-szöveghez nemcsak annyiban kötődik Lovecraft írása, hogy összekapcsolja a két mű helyszínét, „megtalálja” a Poe-féle hallucinációt kiváltó pontot. Írásmódja, stílusa is őt idézi: ugyanolyan aprólékosan, végletekig részletezőn írja le a dolgokat, a borzalmak ecsetelésénél pedig ugyanúgy szabadkozik, mint elődje. (Mindkettejük kedvelt fordulata, hogy egy bizonyos dolog „annyira borzalmas, hogy szavakkal már vissza sem adható”.) Szintén fontos párhuzam a hitelesség kérdése: Lovecraft hőse sem megbízható narrátor. Az események nagy részénél nincs is jelen, csak a nyomokból igyekszik kiolvasni a történetet (meglepő részletességgel), amikor pedig jelen van, akkor is olyan traumák érik, amelyek következtében nem biztos, hogy helyesen értelmezi a helyzetet. Ez a bizonytalanság itt is furcsa az elbeszélés határozott és aprólékos stílusa mellett – az ősi város domborműveinek értelmezése számomra már sok is volt. Az expedíció története és a városban talált ősi, mitikus történet külön-külön működik és nagyon érdekes is, de a két sztori nem áll össze a szöveg által felépített világban, egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy egy ennyire más, ennyire ősi kultúra jeleit ennyire könnyedén és precízen olvassa valaki, aki először lát ilyet, ráadásul szét van csúszva a rettegéstől. Ezt a megbicsaklást leszámítva azonban nagyon élveztem a szöveget.

Nicholas Roerich: Jégszfinx (1938)

Lovecraft kiválóan ért a hangulatkeltéshez, leírásai szépek, számomra nem is voltak unalmasak. Roerich képeit sem véletlenül emlegeti: monumentális hegyeket ábrázoló festményei akár illusztrálhatnák is a szöveget.

Jules Verne: A jégszfinx

Poe és Lovecraft után a rend kedvéért ez a kötet is sorra került (bár az időrend így nem fekszik, de sebaj). Szintén a Pym folytatása és egyben értelmezése volt, tisztelgés Poe előtt: „Azon éppenséggel ne ütődjék meg senki, hogy Poe Edgart, a mi amerikai nagy költőnket idézem; mert igaz ugyan, hogy józan, komoly és mindennemű fantáziától mentes ember vagyok, de Poe Edgart, a szellemes poétát nagyra becsülöm.”- olvashatjuk már az első fejezetben.

George Rouxe illusztrációja

Verne hőse eredetileg nem igaz történetként olvasta Pym kalandjait, hanem egy Poe-regényként, de utazása során találkozik egy kapitánnyal, akinek a testvére a regényben szereplő Jane nevű hajó kapitánya volt, s feltett szándéka bátyját felkutatni. Bizonyítékkal is tud szolgálni arra, hogy a regény eseményei legalább részben igazak voltak, s így a narrátor mellé szegődik a kalandos vállalkozásra, hogy 11 év után megtalálják az esetleges túlélőket. Elindulnak délre, s csakhamar igazolást is nyer feltételezésük, hiszen a sors folyamatosan az útjukba sodorja a szükséges nyomokat. (Sokszor nagyon esetleges, véletlenszerű szerencse folytán bukkannak újabb döntő bizonyítékra, épp a legjobbkor, természetesen.) Mostani fejjel azt mondanám, eléggé szappanopera-szerű az egész, elvégre a legénység tagjai közül többről is kiderül, hogy különböző módokon kapcsolódnak az eltűnt „regényalakokhoz”, valamint a felfedezők szerencséjének alakulását grafikonon ábrázolva körülbelül egy szinusz-görbét kapnánk (a szappanoperák feszültségkeltéséhez hasonlóan), nem is beszélve az érzelmességről.

Persze Verne is átvett, megőrzött néhány fontos elemet Poe elbeszéléséből: az egyes szám első személyű szöveg itt is több helyen használ metatextust például arra, hogy jelezze, szavai igazak, ám minden bizonnyal hihetetlenek lesznek. A történet szintjén is bőven találunk párhuzamokat – mindent összevetve egy rajongói fanfiction-ről van itt szó, amelyben az olvasó a saját fantáziáját felhasználva megpróbálja értelmezni és kiegészíteni Poe nyitva hagyott, rejtélyes történetét, elvégre az a függővég még a mai olvasónak is erősen meg tudja piszkálni a fantáziáját.

Önállóan olvasva viszont számomra nem lett volna túl nagy élmény. Egy egyszerű, ifjúsági kalandregény, amely rendkívül kiszámítható és nem is túl ügyes. Érthető az előszöveg ismerete nélkül, hiszen egy egész fejezetet szentel az Arthur Gordon Pym, a tengerész cselekményének összefoglalására – ha ez nem lenne benne, akkor talán ösztönözhetné arra az olvasót, hogy kézbe vegye azt a könyvet is. Azért nem bánom, hogy elolvastam, érdekes volt egymás mellett látni ezt a három szöveget.