Ó, azok a '80-as évek...

Ernest Cline: Ready Player One

Az utóbbi pár év során kiderült, hogy nekem nem szabad YA-regényeket olvasnom, mert abból semmi jó nem származik, legfeljebb felviszi a vérnyomásomat, és a végére érve esküdözhetek (megint), hogy soha többet. Szerencsére most nem volt erre szükség, pedig a könyv által megcélzott korosztályok (azok, akik a ’80-as években töltötték a kamaszkorukat, és azok, akik most) egyikébe sem tartozom, épp a kettő között vagyok valahol, ráadásul sosem voltam nagy játékos (őszintén szólva még kicsi sem). Mikor hallottam róla, még nem tudtam, hogy el fogom-e olvasni, de aztán a hétvégén nosztalgiaestet tartottunk, ahol előkerült a mostanában hódító Kung Fury (amihez David Hasselhoff készítette a True Survivor című promót, amely rövid idő alatt bejárta az internetet), és kedvem támadt folytatni a tobzódást.

Mert talán ez a legjobb szó erre a könyvre is, a tobzódás. Van itt minden, kérem szépen, ami szem-szájnak, geeknek ingere, nem is kezdem felsorolni. A szöveg azt csinálja velünk, amit a szereplők egymással: vizsgáztatja a ’80-as évek popkultúrájával kapcsolatos lexikális tudásunkat. Helyenként felkelti az érdeklődésünket bizonyos dolgok iránt, máshol viszont csak oda-odavet valamit, hogy bebizonyítsa, milyen menő, hogy ő ezt tudja. S ha én is tudom, összekacsint velem. Épp mint James Halliday, az OASIS alkotója (ez gyakorlatilag egy virtuális világ), aki egy grandiózus játék díjául ajánlja fel örökségét (ami nem kicsi), a játék lényege pedig az, hogy a győztes olyan tökéletes ismerője legyen Halliday saját rajongása tárgyának, mint ő maga (és persze Halliday életének is). Halliday attitűdje meglehetősen problémás, több szempontból is, de ne legyünk ilyen szőrszálhasogatók, egy őrült zseni határtalan vagyonnal úgyis azt csinál, amit akar, akkor is, ha ezáltal gyakorlatilag az emberiség sorsával játszik.

A történet maga végtelenül egyszerű és már ezerszer hallottuk/láttuk: a szegénylegény elindul szerencsét próbálni, hogy meglelje a kincset, amelyet persze rajta kívül a birodalom összes hercege, grófja, satöbbije is hajt, ki kell állnia a próbákat, bizonyítania kell rátermettségét, meg kell mentenie a lányt, le kell gyűrnie a sárkányt (na jó, Mechagodzillát), és le kell vonnia a tanulságot. Persze talál magának segítőket, akik nélkül nem boldogulna, és ellenségeket, akikkel szemben méltóvá válhat a győzelemre, mi pedig izgulhatunk, hogy sikerül-e neki. A szöveg a felszínen hihetetlenül részletesnek és rétegeltnek mutatja magát, hiszen a rengeteg kulturális referencia mellett tartalmaz egy rakás rejtvényt, társadalomkritikát, némi konyhafilozófiát, ám egy kicsit minden el van kenve. A világ, amelyet felvázol, a nem túl távoli jövőben van, és egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy hasonló irányba tartunk. A bemutatása viszont sarkított, ahogy a társadalomkritika is népmesei egyszerűségű ("gonosz" nagyvállalat, na igen). A karakterekről már nem is beszélve. De tegyük a szívünkre a kezünket: nem kértük kisgyerekként újra és újra a kedvenc történeteink újramesélését? Nem ezt tesszük még ma is? Miért ne lehetne megint élvezetes végigmenni az árva fiú útján, megküzdeni a csúnya-gonosz ellenséggel a hőn áhított kincsért?

Félreértés ne essék, a szöveg egyszerűségét nem tartom hibának. Szórakoztató, popkulturális termékről van szó,* és ezt a funkciót tökéletesen el is látja, s nem is próbálja másképpen pozicionálni magát. A népmesei sablon miatt egyértelmű, mi lesz a vége, mégis élvezettel olvastam, gyakorlatilag egyszer ültem neki, és kivégeztem. A legdirektebb eszköze természetesen a nosztalgia – hiába nem a ’80-as évek Amerikájában töltöttem a kamaszkoromat, a felhalmozott lexikális anyag egy jelentős szelete még számomra is otthonos volt. Most komolyan, Rocky Horror Picture Show-val engem bármikor meg lehet venni (ezt is épp a napokban néztem újra, yay!), és ki ne ismerné (legalább hallomásból) a Star Warst vagy Pókembert, esetleg a Szárnyas fejvadászt? (A legnagyobb fájdalmam az volt, hogy ezek a referenciák a hangulatteremtésen kívül gyakran nem látnak el semmilyen más funkciót, csak vagizunk velük és kész.)

Én leginkább akkor „mosolyogtam össze” a szöveggel, amikor az asztali szerepjátékok kerültek terítékre. Sok-sok időt töltöttem régebben kalandmesterkedéssel, így nálam emiatt kapcsolt be leginkább a nosztalgiafaktor. És persze az olvasás maga is hasonló funkciót tölt be, mint az emlegetett játékok: egy kamasz számára a kreativitás és az empátia készségeit remekül fejleszti egy jó könyv vagy játék (legyen szó asztali szerepjátékról vagy számítógépes játékokról, mindegy), csak más módszerrel tudunk belekerülni a történetbe – egyiknél inkább a fantázia, másiknál inkább az interakció a meghatározó (talán az asztali szerepjátéknál elegyednek ezek legjobban, plusz annak van szociális jelentősége is). 

Szóval mindent összevetve kellemes olvasmány volt, könnyed szórakozásnak tökéletes választás, főleg, ha egy kicsit is érdekel a korszak, amit bemutat (de ha nem, akkor is találhatsz kedvedre való pillanatokat, hiszen archetipikus sémákat használ fel, csak geek köntösben).

*...most nem bonyolítanám a dolgokat azzal a fejtegetéssel, hogy én egyébként nem hiszek a  „tömegkultúra” illetve a „magaskultúra” elkülönítésében, egy másik könyv kapcsán talán majd belemegyek ebbe is.