"A halál misztérium, és a temetés titok."

Stephen King: Állattemető

Forrás: moly.hu

A halál tabuja egyidős az emberiséggel, és valószínűleg olyan téma, amelyet sosem fogunk tudni tökéletesen feldolgozni. Az emberiség folyamatosan azon munkálkodik, hogy kikerülhesse, vagy legalább megnyugtató magyarázatot találjon arra, hogy mi is lesz utána. Legtöbbünk bizonyára emlékszik arra a pillanatra, amikor élete során először találkozott úgy a halállal, hogy őt magát is arcul csapta a mulandóság, vagyis amikor először gondolt bele abba, hogy ez a furcsa dolog még ővele is megeshet. Ijesztő gondolat (hiszen gyerekként még mind halhatatlanok vagyunk), mindannyian másképpen próbáljuk feldolgozni, a legtöbben egyszerűen nem foglalkoznak vele, ha nem muszáj.

Nem így persze a horrorírók, akik abból élnek, hogy megpiszkálják bennünk ezt a gondolatot, és ha jól csinálják, akkor akár a személyes terápiánk részévé is válhatnak, hiszen akkor kerülhetünk közel az elfogadáshoz, ha foglalkozunk a problémával. King remekül sorra veszi a különböző típusú emberek halálhoz való hozzáállását: ott van az orvos, aki természetesnek veszi, és nem hisz a halál utáni létben (legalábbis a könyv elején), ott van a feleség, aki abszolút tabuként kezeli egy gyermekkori trauma miatt, s ott van a kislány, aki először szembesül vele és még igenis nagyon kíváncsi rá, satöbbi. Ellie felvilágosítása egyben apjának és anyjának is egyfajta szemléletváltást eredményez, nem is beszélve a körülöttük ható különös erők befolyásáról...

A tabu persze kettős természetű: egyszerre vonz és taszít, vágyat és félelmet, undort is gerjeszt (éppen ezért jó horror-alapanyag), ezért folyamatosan foglalkoztatja az embert kortól, nemtől és kultúrától függetlenül. King regényében számos kultúra halálmítosza és -folklórja helyet kapott, akár csak említés szintjén is, így a kollektív és a személyes szemléletmódok is leképeződnek a könyvben, érződik a pszichoanalitikus nézőpont. Van miből válogatni tehát. Ez a könyv azonban - számomra - mégsem működött megfelelően.

Bevallom, csalódásként éltem meg a szöveget, miután befejeztem. Nincs még egy éve, hogy kezembe vettem az első King-könyvemet, de nagyon hamar követte a második... és a harmadik... és a... szóval így tovább. Nagyon pozitív csalódás volt számomra King, ugyanis volt bennem vele szemben valamiféle előítélet, ezért folyton halogattam. Aztán mégis nagyon megtetszettek a szövegei, de persze az is lehet, hogy csak sikerült nagyon jól belemerítenem az életműbe. Most, az Állattemető kapcsán nem is az a bajom, hogy nem tartom kifejezetten jó könyvének, hanem az, hogy lehetett volna sokkal jobb is, ment volna ez jobban is. A téma jó, a koncepció is rendben van, de nem olyan aprólékos figyelemmel szerveződik össze, ahogy azt elvártam volna az írótól. Itt tényleg tapasztalom azt, hogy helyenként túlmagyarázza a dolgokat, felesleges információkat közöl (látszik, hogy kutatott a témában, de ez akkor is átjön, ha nem akar minden fellelt infót beleszuszakolni), túl sok az ismétlés, és a szerkezet sem elég kiszámított, ahogy a lélekrajzok sem mindenütt sikerültek annyira hitelesen, mint más könyveiben. A korábbi műveire való utalások azért aranyosak voltak, és ahogy már írtam, számomra érdekes a koncepció, hiába ősi a téma (vagy éppen azért), csak a megvalósítás nem lett elég profi, s ez egy kicsit bosszant.

A legnagyobb problémám Louis Creed viselkedése volt a könyv végén. Nem éreztem hitelesnek, még úgy sem, hogy tudtam, hogy megbomlott; így is hiányos volt a képlet, valami elveszett út közben. A másik nagyobb problémám pedig a Pascow nevű fiú szerepe volt - logikailag nem éreztem indokoltnak abban a funkcióban, amelybe belekerült, egyszerűen mesterkélt volt, mint egy kötelező penzum, amire Kingnek hirtelen nem volt jobb ötlete (a "hirtelen" persze túlzás, hiszen eltartott egy darabig, míg megírta). Zelda sem mindig passzolt be tökéletesen a képletbe, helyenként ő sem volt több, mint egy ijesztgetős dekorációs elem. Na persze egy horrorsztoriban vagyunk, szóval nem biztos, hogy ezt számon kell kérnem. De kedves Mr. King, eddig el tetszett kényeztetni, szóval bocsika.

A fő csorba tehát a hitelességen esett, pedig itt is megvan a hosszas fevezetés, a hétköznapi élet bemutatása, a plasztikus, valószerű figurák felrajzolása (sokak szerint mindez időhúzás, én kifejezetten szeretni szoktam), ami általában megalapozza ezt. Az előszó és a mottók is ültek, a szövegben többször feltűnik egy idézet a The Ramones-tól, akik később írtak egy számot Pet Sematary címmel a sztori hatására (én meg szeretem az effajta egymásra hatásokat). A tanulság pedig - hogy ne akarj istent játszani, s ha mégis megteszed, vállald a felelősséget - magától értetődő, sokszor emlegetett következtetés, mely egyre megrendítőbbnek és tartalmasabbnak hat a történet előrehaladtával, ahogy egyre messzebbre kalandozunk azon a jelképes kis ösvényen, melynek egyik oldala szépen rendezett kis csapás, másik fele viszont tömény, mocsaras kísértetjárás.

Mindennel együtt ajánlani tudom a regényt, csak ne induljunk neki nagy elvárásokkal. Félni nem fogsz tőle, elgondolkodni azért valószínűleg igen. Az összehasonlítás kedvéért este napirendre tűzöm a filmet is.

P. S.: Macskarajongóknak csak óvatosan...