A víz hangjai

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak

(The Enchanted)

Forrás: moly.hu

Az a helyzet, hogy ritkán van rám ilyen hatással könyv, de ilyen esetekben mindig van már valamilyen előérzetem is azzal kapcsolatban, hogy ez most meg fog érinteni. Ebben az esetben is kialakult valamiféle vonzalom már előre, pedig nem sokat tudtam a kötetről, és szándékosan nem is néztem utána sehol se a történetnek, se a szerzőnek. Nem tudtam, mit várjak, csak azt tudtam, hogy nagyon várom, hogy megtörténjen.

Persze ez nem hangzik valami objektíven, elismerem, hogy esélyem sincs kívülről, vagy szakmailag komolyan vehetően értékelni ezt a könyvet, nem is próbálkozom vele. Ezt a blogot is azért indítottam el végül, hogy saját magam számára rögzíthessem az olvasások után kialakult impresszióimat, melyek képlékenyek és többnyire nyitottak. Régóta húzódik már ez a dolog, s úgy látszik, erre a könyvre volt szükségem, hogy elszánjam magam. Mivel megrögzött újraolvasó vagyok, jó lesz majd egy-egy újraolvasás után visszaolvasni a régebbi benyomásaimat, s talán a figyelmem fókuszálásában is segít majd az írás. 

Az elvarázsoltak esetében ez az újraolvasás nem is fog sokat váratni magára, mindenképpen szeretném eredeti nyelven is elolvasni. A nyelvezete gyönyörű, sűrű, nőies. Az egész könyv érzékeny és érzéki, s bármennyire nem szeretem kihangsúlyozni egy-egy könyv esetében azt, hogy érezhető rajta, hogy a szerzője nő, itt mégis megteszem, hiszen nem pejoratívan kell ezt érteni, ellenkezőleg: olyan sajátos hangot és nézőpontot ad a szövegnek, ami (szerintem) elképzelhetetlen lenne egy férfi tollából. Az a típusú érzelmi intelligencia, ami ebben a csendesen hullámzó szövegben megvan, tipikusan nőies, ahogy a testhez, az anyaghoz való viszony is. Tömény, mégsem harsány érzékiség köszön vissza minden lapon: színek, szagok, hőfokok és egyéb érzetek, s rengeteg víz, víz mindenütt. Folyók, tavak és óceánok; könnyek, verejték, nedves testek; teavíz és tócsa a kádban. És eső. S a vízfelszínen vagy -parton pedig a por, a homok, a föld; a por, ami mindenre rátelepszik finoman, mint az álmok a valóságra. Az egész szöveg úgy áramlik, mint a víz: ráérős, mert úgyis utat talál magának mindenütt, s nyomot is hagy maga után. Alaposan el lehet merülni benne, s nem könnyű kijutni a partra. Talán nem is kell. Talán érdemes legalább a lábujjakat belemeríteni olykor-olykor, ahogyan egyik szereplőnk is teszi.

Forrás: renedenfeld.com

Számomra ez a szinte minden oldalon jelenlévő víz volt a „főszereplője” a történetnek, ez volt az a motívum, amely összefogta, rétegezte és illusztrálta a mondanivalót. Nagyon direkt motívum, helyenként már majdnem sok is, mégis a helyén van. Ráadásul olyan gazdag értelmezési tartománnyal bír ez az elem, hogy állandó jelenléte ellenére sem válik unalmassá, s ha nem is gondolunk bele tudatosan, akkor is érezzük a jelentését végig a szövegben. Az élet, az álom, a halál, az emlékezés, a felejtés, a valóság, az őrület fluiduma, hol mindez egyszerre, hol külön-külön. Otthonos magzatvíz vagy ijesztő, kegyetlen közeg. (Amikor legközelebb olvasom, fókuszáltabban fogom figyelni és jegyzetelni ezt a motívumot.)

A szöveg érzékisége nem öncélú díszlet csupán, hanem szerves eleme a fő gondolatiságnak is. A történet egy börtönben, azon belül is első sorban a halálsoron játszódik, a szereplők fő konfliktusa pedig az érzékelhetőség kérdése köré csoportosul.

Két fontosabb szereplőnk van, a hölgy és egy elítélt. A hölgy egy nyomozó, aki a halálra ítélt rabok ügyeit vizsgálja ki: részletesen megismeri egy-egy ember történetét, akit emiatt felmenthetnek a halálos ítélet alól. Az ő élete a folyamatos "olvasás" az emberi sorsokban, s problémája, hogy benne viszont senki sem olvas - van-e értelme az életének úgy, ha senki sem ismeri meg őt igazán? Ez már csak azért is érdekes felvetés, mert a hölgy figurája a szerzőt idézi (már azok alapján az infók alapján, amiket tudok róla), maga Denfeld is a halálsoron dolgozik nyomozóként. Részben ez a tény felel a szöveg hitelességéért is, bár olyannyira kevés rálátásom van a témára, hogy nem tudom megítélni, mennyire lett hiteles. Az viszont biztos, hogy hitelesnek érzem. 

Az elítélt szövegrészei egyes szám első személyben íródtak, narrátora a kötet végéig névtelen marad (ki lehet következtetni már hamar, hogy melyik rabról van szó, de bizonyosságot csak a végén nyerünk). Az ő részei teszik a könyvet mágikus realista szöveggé: számára a halálsor egy otthonos hely, egy elvarázsolt világ. Hallucinációi időnként összekeverednek a valósággal, vannak olyan pontok, amikor már-már elhisszük, hogy látomásai valóságosak, s nem csak az ő fejében léteznek. Narrációja és a külső narrátor elbeszélése között is el-elmosódik a határ időnként, ezért is mondtam azt, hogy maga a szöveg szerkezete is vízszerű, egy csendesen hullámzó áramlat. Ezek a részek érdekes nyelvfilozófiai kérdéseket is felvetnek, az érzékelhetőség és a nyelv kapcsolatáról esik szó az én és a nem én elkülönülése között. Az elítélt, ahogy a hölgy is, olvasó: mégpedig újraolvasó. Ugyanazt a véges könyvkészletet olvassa újra és újra, hogy felépítse és megerősítse magában a világot, amelyben él.

Az érzékelés tehát az egyik legfontosabb kérdés a könyvben ember és világ, ember és ember között. A halálsor rabjait nem érinthetik meg a látogatóik: ez is része büntetésüknek, a világ számára ők érzékelhetetlenekké válnak. Ebből nyújthat nekik kiutat a hölgy értő olvasása, vagy a halál. Ettől az érzékelhetetlenségtől fél a hölgy is, s félünk talán mindannyian.

Rengeteg dologról lehetne még beszélni a könyv kapcsán, később talán még fogok is. Számos súlyos téma kerül elő benne rövid terjedelme és lassú történetvezetése ellenére. Nem könnyű, mégis olvasmányos szöveg, én nem tudtam letenni, mert addig piszkált, amíg a végére nem értem (sőt, még utána is). Sok benne a kimondatlan, csendben megbúvó szó, amelyeket érdemes észrevenni.

Mindenképpen javasolni tudom az elolvasását, mert adni fog és piszkálni fog és gondolkodni fogsz rajta. Akkor olvasd, ha csend van, és van néhány szabad órád, hogy nekiülj, szerintem nem érdemes elaprózni. Ez a könyv kívül-belül gyönyörű, s anélkül válik izgalmas, új hanggá, hogy a képedbe ordítana. Klisé, de engem elvarázsolt.

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak. Fumax, Budapest, 2015. 

(Fordította: Kleinheincz Csilla)

Eredeti mű: Rene Denfeld: The Enchanted - A Novel, 2014.